Parancsszóra hozza a kosarat, és a kasszánál is fizet, ha kell: ő Hanu, a mozgássérült-segítő terrier.

Beküldve ide: Mozgássérült | 0

Mit kezd egymással egy lány, aki gyerekkorában még a hangyáktól is rettegett, és egy született vadászkutya, akiről kölyökként az derült ki, hogy tökéletes segítőkutya lehet belőle? Hát persze, hogy legjobb barátok lesznek! Íme, a történetük.

A résnyire nyitott ajtó mögül mély, öblös és – most mit tagadja – igencsak félelmetes kutyaugatás érkezik. Egészen eddig biztos volt benne, hogy nincs az a kutya, aki képes rá ijeszteni, most viszont mégis azon kapta magát az NLCAFÉ munkatársa, hogy önkéntelenül hátrál, a háziak kedves invitálása ellenére is. Amikor viszont néhány perccel később, az előszobában meglátja Hanut, a lelkesen csóváló airedale terriert, már csak mosolyog magán, meg az iménti pánikján is, és közben azon gondolkozik, vajon előfordult-e már a világtörténelemben olyan, hogy valakire éppen egy segítőkutya hozta rá a frászt.

Mentségére szóljon, hogy Hanu tényleg nem egy átlagos segítő, már ha ez a fogalom létezik egyáltalán. Merthogy hatalmas, nem sárga, nem fekete, és még csak véletlenül sem labrador. Igaz, ami igaz, ő is pont olyan jámbor, mint a kollégái – amíg a gazdival beszélgetett, jobbára a helyén héderel, amikor pedig nem, akkor a napon elnyúlva sütteti magát –, és ugyanolyan okos is. Azt mondta már, hogy parancsszóra hozza a pórázt, és még a kosarat is cipeli, ha arról van szó? Hogy akkor mégis miért más, mint a többiek? Mert Hanu terrier. A fajta összes előnyével és hátrányával együtt.

Vidéki kislány a nagyvárosban

„Ha otthon vagyunk, akkor persze nem produkálja így magát; csak csendben bemegy a helyére, és figyel” – utal a hangos fogadtatásra Hanu gazdája, Hévei Krisztina, majd gyorsan hozzáteszi, segítője még terriernek se akármilyen. Vezérszuka ugyanis, ami Krisztinek egyet jelentett azzal, hogy villámgyorsan meg kell tanulnia sokkal határozottabbnak és következetesebbnek lennie a többi gazdinál. „A terrierek általában intelligens, energikus, de fölöttébb makacs jószágok, akiket elsősorban kotorékozásra és nyájak terelésére használnak. Eredetileg Hanut sem segítőkutyának szánták, csak menet közben derült ki, hogy jóval szociálisabb a testvéreinél, és hogy nem mellesleg mindene az ember” – meséli a gazdi.

A növendék airedale alig egyéves volt, mikor egy szerencsés véletlennek és egy megüresedett helynek köszönhetően bekerült a Kutyával az Emberért Alapítvány mozgássérültsegítő-képzési programjába, és a fővárosba költözött. „Alig érkezett meg, már elő is adta a »vidéki kislány Budapesten« című magánszámát. A kiképzője később elmesélte nekem, hogy ezekben az első hetekben kész katasztrófa volt a leányzó: nem lehetett vele buszra szállni, és rosszul viselte még a forgalmas út melletti egyszerű sétát is.”

Hanu a kezdeti nehézségek ellenére végül csak megszerette a városi létet, ráadásul tehetséges mozgássérült-segítőnek bizonyult. Már csak az a bizonyos erős kezű, határozott és aktív gazdi hiányzott az életéből. De nem sokáig.

„Mindig is akartam saját kutyát”

A kislányként a hangyáktól is rettegő Krisztiből édesapja segítségével cseperedett igazi állatbolond felnőtt. „Nem túlzás, gyerekkoromban egy komplett kis állatkert megfordult nálunk, pedig akkor még lakótelepen laktunk, 49 négyzetméteren: voltak halaink, csirkéink, kacsáink, gyíkjaink, sőt még békáink is otthon. Nagy bánatomra koalamackónk sosem lett, de ha rajtam múlik, tuti lett volna az is” – mondja nevetve Kriszti, majd rögtön ezután csendesen megjegyzi azt is, mindig nagy vágya volt, hogy legyen egy saját kutyája.

Kriszti a tekintetével gyorsan végigsimít Hanun, aki, mintha csak megérezné, felemeli a fejét, és hegyezni kezdi a füleit. „Pupika, lazítsál, minden oké – mondja a gazdi. Hanu erre egy hatalmas nyújtózás kíséretében visszafekszik, Kriszti pedig rám néz, és folytatja: – A szüleim nem rajongtak kifejezetten a saját kutya ötletéért, én viszont tudtam, hogy ha valamit a fejembe veszek, azt meg is fogom valósítani.”

Kriszti nyitott gerinccel született, így nehezebben és lassabban jár, mint a gazdik többsége, ezért egyáltalán nem volt mindegy, hogy leendő négylábú barátja mennyire engedelmes. Hogy őt magát idézzem, nem akart olyan fajtát, ami mellett „vízisíelnie kellett volna a szárazon”.

A mozgássérült-segítő kutya magától eszébe se jutott; azt hitte, azt csak kerekesszékkel közlekedők igényelhetik. „Egy kutyakiképző hívta fel a figyelmemet a lehetőségre egy közös ismerősünkön keresztül, aki azért kereste meg telefonon, hogy megtudjon nekem néhány hasznos kiképzési praktikát. A következő hívás ezután már közvetlenül Hanu kiképzőjének ment.” Innen pedig már tényleg csak egy lépés volt, hogy Kriszti és Hanu egymásra is találjanak.

„Az első találkozástól rendesen be voltam ijedve”

„Vajon szimpatikus leszek neki? Elég vezér leszek ahhoz, hogy hallgasson is rám? Egyáltalán, jó ötlet ez az egész?” – sorolja Kriszti a kínzó gondolatokat, amik a nagy találkozás előtt kavarogtak a fejében. Persze végül – mint megtudom – az égvilágon semmi gond nem volt. Sőt! „Minden a lehető legjobban alakult, igazán megnyugodni viszont csak a harmadik vagy negyedik találkozó után tudtam, amikor Hanu sutba dobta az addigi tartózkodását, és a semmiből, csak úgy odabújt hozzám.” Kriszti kezdettől erre várt, el is érzékenyül egy pillanatra, mikor felidézi. „Számomra ez a gesztus jelentette egyértelműen azt, hogy Hanu is benne van a buliban.”

A várva várt közös élettől innentől kezdve már csak egy fránya vizsga választotta el őket, ahol a párosnak egymással tökéletes összhangban számot kellett adnia az addig megszerzett tudásról: így például arról, hogy Hanu hozza a pórázt, belebújik a hámba, felkapcsolja a villanyt, és fizet a kasszánál, ha épp arra kérik. „Többet tud, mint amennyi segítségre a mindennapokban szükségem van” – vallja be Kriszti, aki a sikeres vizsga óta legtöbbször a napi közlekedésben veszi Hanu legnagyobb hasznát.

Azt pedig, hogy milyen karakter Hanu, tökéletesen leírja Kriszti kedvenc vizsgás története. „Egy másik párossal együtt vizsgáztunk, és az egyik feladat az volt, hogy szabadjára kell engednünk a kutyát, hogy aztán néhány perccel később magunkhoz hívjuk. A másik kutyust úgy kellett elhívni a gazdija mellől, ehhez képest az én Hanum az első perc végén már a harmadik kört futotta a téren, és ha nem hívom magamhoz időről-időre, már hét határon túl lett volna.”

Segítőkutyának születni kell

Czigány Katalin, a Kutyával az Emberért Alapítvány önkéntes kiképzője szerint a mozgássérült-segítő kutyákban, csakúgy, mint a többi négylábú segítőben, az a nagyszerű, hogy nemcsak a mindennapokat teszik könnyebbé, de érzelmileg is támogatják a gazdáikat. „Azon túl, hogy a nap 24 órájában a gazdi rendelkezésére állnak, és elhárítják az akadályokat, vagyis például ajtót nyitnak, villanyt kapcsolnak, leejtett tárgyakat vesznek fel a földről, feltétel nélküli szeretetükkel és odaadó hűségükkel is sokat tesznek gazdáikért.”

És ez még nem is minden. „Egy kutyáért felelősséget kell vállalni. A négylábú társról való gondoskodás pedig növeli a sérült ember önbizalmát, erősíti az önbecsülését” – teszi hozzá a szakértő. Való igaz, hogy erre a különleges és összetett feladatra nem minden kutya alkalmas. Elég, ha végiggondoljuk, saját kedvencünk képes lenne-e több órát teljes nyugalomban végigfeküdni egy helyen, első hívásra a lábunknál teremni, vagy séta közben figyelmen kívül hagyni egy másik, acsarkodó kutyát.

„Vannak fajták, amelyek genetikailag alkalmasabbak az ilyen jellegű kihívásokra, mint a többiek: a golden retriever, az uszkár ilyen, vagy a labrador, hogy egy másik példát mondjak.” Ám Kata szerint még a fajtánál is fontosabb a leendő segítő személyisége. „Elengedhetetlen, hogy rajongjon az emberért, hogy alázatos, kíváncsi és könnyen motiválható legyen.”

„A kutya mindig olyan, mint a gazdája. Annyi a különbség, hogy én nem horkolok”

Miután elunja a fekvést, Hanu tesz egy kört a birodalmában. A hosszas, minden részletre kiterjedő szimatolást követően végül visszaül gazdája mellé, és az ölébe teszi a fejét. Kriszti válaszul két kézbe veszi a hatalmas kutyafejet, belenéz azokba az okos szemekbe, és úgy mondja: „Négy éve van mellettem, és most már nehezen tudom elképzelni az életemet nélküle. Rettenetesen hiányoznának a közös kalandjaink, a hülyeségei, igen, még a hisztik is” – mondja.

Hanu és Kriszti mostanra pont olyan szuper páros lettek, amilyet a kiképzőjük a kezdet kezdetétől látott bennük. Sőt, annál talán még egy kicsit többek is, és nem csak azért, mert elválaszthatatlanok, vagy mert, mint megtudom, a zenei ízlésük is majdnem teljesen egyforma. „Lássuk be, Hanu nem az a kifejezett lelkitárs-alkat, aki azonnal megérzi, ha rossz napom van. Ő inkább afféle tanítómester, aki valahogy elérte, hogy az egyébként halk szavú, félszeg és visszahúzódó énem határozott, következetes és magáért kiállni képes legyen. Nem akármilyen teljesítmény ez.”

Forrás:NLCAFÉ

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


három + = 8

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..