Életem a súly fogságában

Beküldve ide: Egyéb | 0

Tanulj ebből amíg lehet

Azt hiszem minden meg volt írva a születésem pillanatában. Négy kiló kilencvenöt. Tekintélyes súly! Az óvodában a legkisebb voltam meglepetésre. Általános iskolás koromra már jócskán összeszedtem magam. A három „ duci” egyike voltam. Akkor még csak duci! Többszörös magyar bajnok tornász testvérem árnyékában nem volt egyszerű az élet. Azután, ha jól emlékszem, harmadikos lehettem, amikor elkezdődött a nyári futball korszaka. Minden reggel a pályán talált, és csak sötétedéskor vetett haza az alkonyi szél. Persze csak a nyári szünetben. Ott volt még a gyűlölt kert is. A várostól nem messze egy kis falu határában hétvégi kertünk volt. Ma már tudom, hogy életem legszebb időszakát töltöttem ott, de akkor nagyon utáltam. Elszakított a pályától és a barátoktól. Csokis kekszek és cukros szörpök garmadával. Csak csendben maradjon a gyerek. Használt. A fogaim az állandó cukros támadások miatt a legalaposabb ápolás és orvosi felügyelet ellenére kamaszkoromra katasztrofális helyzetbe kerültek. No és a súly, akkor még nem volt számomra feltűnő. Csak kedves bátyám állandó csípkelődéseiből vettem észre, hogy nincs minden rendben. De ott volt néha az áldott Ildikó, a szomszéd kislány. Életem angyala. Neki jó voltam, úgy ahogy voltam. Első kamasz szerelem. Soha nem érzékeltette velem, hogy kicsit „sok” vagyok. Nem lett belőle semmi. Ma is csak jó szívvel, tiszta barátsággal gondolok rá. Hatodikos koromban hatalmas változás következett be. Bekerültem az iskolai kézilabda csapatba, először csak mint romboló tank, később mikor nyúlni kezdtem már mint bal átlövő. Zabálhattam amennyit akartam! Az intenzív edzések lekaparták rólam a kilókat. De a lányok szemében még mindig csak a duci kölyök voltam. Tizennégy évesen már nem akármilyen izmokkal rendelkeztem. Akkor kaptam bátyámtól az első elismerést. Olyan a háta,mint a ZIL plató mondta apámnak. Úgy is éreztem magam. Hegyeket mozgattam, mindenhová gyalog jártam. Még a buszt is elértem, ha futni kellett. Kis időre abbahagytam a kézilabdát a középiskola kezdetén. Akkoriban a kung fu jött divatba a városban a 80-as évek Bruce Lee filmjei hatására. Önteltségem csapdájába estem. Izmos, erős, sudár, miért ne legyen menő is? A küzdősport menő a kézilabda nem. Nem jelentett számomra nagy igénybevételt a heti két edzés. Nagyzolásra hajlamos egómnak nem tett jót, hogy hamarosan segédedző lettem. Arcomat ekkor már csak lapméterben lehetett mérni, akkorra volt. Jöttek a lányok is sorban. Elbizakodottságomnak az sem tett jót, hogy ez idő tájt egy rock zenekarban kezdtem el játszani. Sörözések, zabálások, csoki, és a márvány drazsé. Hamarosan újra „bébiháj” kezdett el nőni a derekam körül. Ekkor hívott a középiskolás kézilabda csapatba Váczi tanár úr. Jókor jött a gúnyos pofon. Egy testnevelés órán a tanár úr megjegyezte, hogy Orosz is csak a pohot növeli a hasán ahelyett, hogy kézilabdázna.

– Röhögj csak fiam – mondta elbűvölőnek szánt vigyorgásomra – Két év múlva meg én röhögök, ha gurulni fogsz!

Nem két év kellett, hanem tizenöt. Neki és a sportnak köszönhetem, hogy határőr éveimet viszonylagos nyugalomban tölthettem a súlyom miatt. Ekkor jött az áldott türelmű feleségem. Katonaéveimben megismerkedtem a súlyemeléssel,ami tovább csiszolta hatalmas tömb izmaimat. Leszerelésem utáni első munkahelyemen divat volt a hatalmas zabálás reggel, amit én lelkesen be is tartottam. Még akkor sem hittem az első jeleknek. 2003-ban a honvédségnél voltam alkalmazásban és csekély 130 kilómmal hamarosan stroke ért. Ami agyi infarktust takar. Megúsztam,hála bivalyerős szervezetemnek, mindössze annyi maradt vissza, a szélütésből, hogy azóta rohamosan hízni kezdtem. 176 kilónál tartok jelenleg, de voltam már 189 kg is. Ez reményeim szerint már egy csökkenő tendencia kezdete.Muszály is lenne hiszen az előzőekben áldott türelműnek titulált arámnál sem tudható mikor szakad el a cérna. Mint ilyen bálnának nehéz a mozgás, elfáradtak a kézilabdától rombolt ízületek is. Természetszerűleg, ilyen elefánt idomokkal a szex is kissé körülményes technikailag. Talán ez fáj a legjobban! Bár ha nekem fáj akkor szegény nejemnek mennyire fájhat. Klinikai fogyókúrákba is kezdtem( gyomorgyűrű a stroke miatt nem lehetséges), de megfigyeltem ,hogy csak a minimális evés( Tényleg minimális) és a kenyér, tésztafélék valamint a zsír és a cukor teljes elhagyása vezethet csak eredményre. Még korunk fitneszgurujától is segítséget kértem, de annyian zaklathatják hasonló kérésekkel, hogy válaszra sem méltatott. Igaza van. Ezt a tizenhárom kilós fogyást is annak köszönhetem, hogy az utolsó élvezetemről az evésről is lemondta. Egy maradt csak az írás! Ebben az évben meglepő dolog történt. Állandó görcsök között kínlódtam immár hatodik hónapja. Elsavasodás, mondták a tudorok újabb nyavaja. Orvosom azt mondta, saját izomzatom fordult ellenem. Állandó görcsökkel. Most bánhatom azt az összeszedett cirka 86 kiló izomtömeget ami a gépek szerint az elhízott testem csontváza és a hájtömeg között lapul. Állandó vitaminkúra a megoldás. Ja a 28500 forintos nyugdíjamból, de ez itt nem az a cikk! Megoldást kell találnom arra, hogy valami módon megtorlás nélkül mozogni tudjak különben mindent elveszthetek ami és aki nekem fontos. Álmaim a legszörnyűbbek. Gúnyos képzeletem elhiteti velem álmomban, hogy még mindig futok mozgok és ha lenézek nem egy hatalmas hasat látok. Átkozott álmok. Ami jó bennem maradt azt napról napra kiírom magamból, de ez sem mehet így sokáig. Nejem már kézzel fogható eredményeket szeretne az írásból ha már egyebet dolgozni nem tudok. Persze Őt is megértem. Egy minden tekintetben vesztes férfi lett az akihez hozzáment és most is csak firkál. Nem baj ezután még kevesebbet eszem és megpróbálok valahogy mozogni. Később beszámolok, hogy hová fajult mindez.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


kilenc * 7 =

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..