Focizik, flexel, sziklát mászik, és fegyverviselési engedélye is van Sulyok Péter vak stand uposnak

Beküldve ide: Látássérültek | 0

Sulyok Péter önként választotta kamaszkorában a teljes vakságot. Ma valószínűleg ő a világ egyetlen vak programozó-masszőr-vízvezetékszerelő-humoristája.

„Na, gyerekek, ki akarja kézbe venni a tavalyi szemeimet?” – ez a kérdés még csak nem is az egyik stand up esten hangzik el Sulyok Pétertől, hanem egy iskolai érzékenyítő órán a Nógrád megyei Dorogházán. Azt mindenesetre jól érzékelteti, hogy Péter mindenféle közönséget egyaránt kíméletlenül és humorral szembesít a látássérültek életével és azzal, ahogy ezt ő személyesen megéli. „Pár éve vesztettem el vakként a vízicsúszda-szüzességem: az egyik barátom felcsábított a kiskunmajsai strand csúszdájára. Nem tudok úszni, fogalmam sem volt, hogy hova érkezünk, milyen mély lesz a víz, addig meg mi történik velünk, de lehetőség volt a közös csúszásra, így megnyugodtam. A sikeres landolás után egyből bátor lettem, mondtam, hogy mehetünk egy kategóriával feljebb, és megpróbálok egyedül lejönni. A barátom csak azt nem említette, hogy ez egy nyílegyenes, kábé 35 méteres pálya… Mire leértem, rájöttem, hogy az egész élet olyan, mint vakon vízi csúszdázni: tudod, hogy bármikor vége lehet, fogalmad sincs, hogy mikor lesz az, addig pedig sikongatsz, de hogy örömödben vagy félelmedben, az már az egyéni döntéseden múlik” – összegzi ars poeticáját Sulyok Péter az A38 hajó teraszán, ahol egy cégnek tartott stand up előadása után ülünk le beszélgetni. A kora nyári hétnek még csak a közepén járunk, de hétfő óta láttam már őt a Rádiókabaré felvételén szépkorúakat megnevettetni, egy nógrádi falucskában kiskamaszokat ámulatba ejteni, és magabiztos öltönyös férfiakat sokkolni – az egyikük azzal viccelődött Péter előadása után, hogy a vak fiúnak bármit előadhat a saját méreteiről, félelmet kelthet benne, az úgysem tudja ellenőrizni, mire Péter aduászként felmutatta neki a fegyverviselési engedélyét. Hogy talál célba valaki, akinek még a szemei sincsenek meg? Egyáltalán hogy jut eszébe pisztolyt venni a kezébe? Nem csak ezek a kérdések merülnek fel Péter különös élettörténetével kapcsolatban. A válaszok pedig igazából nem is a vakság természetéről, megéléséről szólnak, hanem az élet alapvetéseiről. Jöjjenek szépen sorban. Eljátszani a vakot Péter gyenge, szürke és zöld hályoggal borított szemekkel született és élte a gyermekéveit, de az okos, életvidám, sportos fiút ez a hiányosság nem vetette vissza semmiben: jól tanult, járta a természetet, sokat mozgott. A folyamatos fájdalom önuralomra tanította, és arra, hogy élvezze ki azt, ami és ahogy adatik. Nem is sorscsapásként emlegeti azt a balesetet, amelyben a jobbik szeme szinte teljesen megsemmisült. Az iskolai érzékenyítő órán borzongó gyerekhallgatóságnak úgy meséli: „A jobb szememmel nem is láttam soha, a bal szememet pedig iskolai keretek között hagytam el. Veszélyes üzem iskolába járni! Rohantam egy L-alakú folyosón, beugrottam a kanyarba, és szemből kiléptek…” Az osztályba járó félig vak kislányt megnyugtatja, hogy vakok közt félszemű a király, aztán a saját gyerekeiről mesél, arról, hogy mi mindent és hogyan tud játszani velük, például focizni egy nejlonzacskóba csomagolt labdával. Minden mondatából az életszeretet sugárzik, és az, hogy – ahogy a csúszdás tanmese is mondja – felfogás kérdése, hogyan állunk hozzá az esetleges hátrányainkhoz, hogyan kompenzálhatjuk vagy fordíthatjuk a javunkra őket. Péter szerint a látáson kívüli érzékelésünk méltatlanul elhanyagolt: egy vak ember számára sok élvezetet és megannyi információt tudnak nyújtani az egyéb észlelések. Így lehetséges például, hogy Péter lőtérre jár gyakorolni: hang és hő segíti a célpont megtalálásában. „Nem ragaszkodtam a látáshoz. Nem akartam fájdalommal és a maradék pici látásomat féltve élni, eldöntöttem, hogy eltávolíttatom a szemeimet – idézi fel Péter. – Még fiatalkorú voltam, a szüleim ehhez valószínűleg nem járultak volna hozzá, ha tudják, hogy van még egy kis maradványlátásom. Ezért aztán egy éven át eljátszottam, hogy teljesen vak vagyok. Egyáltalán nem jelentett vívódást végleg megválni a szemeimtől. A normál szemátmérő 1,5–1,8 cm, az enyém 4,5 volt, iszonyatosan feszítette a szemgödrömet. A műtét előtti héten még elmentem egy nehézterepi túrára a Pilisbe, mondván, hogy utána úgyis annyit fogok aludni, amennyit akarok. Kötelező jelleggel megkaptam a pszichológust. A műtét előtti délutánon felébresztett, bökdösött, hogy jött beszélgetni a holnapról. Mondtam neki, hogy éppen az altatásra gyakoroltam. Azt válaszolta: azért jöttem hozzád, mert neked holnap ki fogják venni a szemedet. Ja, mondom, ha ezért jött, megpróbálhatom megfűzni a profot, hogy egy szeletet tegyen félre magának belőle. Nem volt több kérdése. Mivel ez a saját döntésem volt, így nem féltem tőle. Alapvetően nem félek a változásoktól. Mert a változás, a mozgás, az maga az élet, ha megijednék a változástól, magától az élettől rettegnék.” Péternek azóta üvegszemei vannak, amelyekből évente újakat kap. „Kár, hogy nem maradtál tegnap – mondja nevetve. – A nyolcadikosok nem elégedtek meg a tavalyi szemeimmel, a mostaniakat is kézbe akarták venni.” A nógrádi falucska iskolájának életét alaposan felbolydította Péter csapata, a Vakok és Gyengénlátok Nógrád Megyei Egyesületének érzékenyítő különítménye, amely végiglátogatja a megye iskoláit, hogy bemutassa a látássérültek mindennapjait, az általuk használt eszközöket. Céljuk, hogy leszámoljanak a sztereotípiákkal, és a gyerekeknek természetes kapcsolatuk alakuljon ki a vaksággal, a vakokkal: érezzék, mikor hogy segíthetnek nekik, és ne legyenek zavarban a társaságukban. Az a gyerek, aki bekötött szemmel egy bot segítségével végigbotorkált az akadályokkal teli osztálytermen, aki megkapta a nevét Braille-írással leírva, aki kézbe vette Péter szemeit, vagy választ kapott tőle a kérdéseire, valószínűleg sosem fog aprót nyomni egy várakozó vak ember kezébe – ahogy azt Péterrel nemegyszer megtették (ezek a történetek visszatérő elemei stand upos előadásainak). A fiatalember alig várja a kérdéseket – gyerektől, felnőttől, bárkitől, nem lehet zavarba hozni. „A vakok közül sokan nem tudják kezelni a kérdéseket, mert azt hiszik, hogy szándékosan kérdeznek hülyeségeket, például hogy honnét tudom, hogy rendesen kitöröltem-e a fenekem. Ezen nincs miért megsértődni. Azért kérdezi az illető, mert nem tudja elképzelni, hogy mit csinálna ebben az esetben.” A valaha kapott legérdekesebb kérdésnek azt tartja, hogy gyűlölt-e már valakit azért, mert lát. „Gyűlölni sosem gyűlöltem ezért senkit, de volt már, hogy nagyon irigyeltem azt a férfit, akit helyettem választottak. A hölgynek, akivel alakulóban volt a kapcsolat, én nem tudtam megadni az autó kényelmét, ő viszont igen.” Lenne egy dobozos autóm Sérelmeket azonban nem dédelget, és hiányérzete sincs. Barlangászik, sziklát mászik, bringázik – tagja a Tandem-Szem Kerékpáros Egyesületnek. „Nem szoktam olyasmin gondolkodni, hogy de jó lenne ezt vagy azt tudni csinálni. Nem problémaként tekintek arra, hogy vak vagyok. Ha azt tenném, akkor az lefoglalná a tudatom kétharmadát, mert meg akarnám oldani, de azt ugyebár nem lehet.” Ahogy mondja, az agya megtanult látni, tehát nem a feketeségbe bámul. „Szürkeárnyalatos a kép, látom most az asztalt és a kontúrodat, mögötted a Dunát. A sok egykori és friss infóból az agyam folyamatos filmet vetít.” Ha valami technikai csoda folytán Péter visszakaphatná a látását, akkor – állítása szerint – valószínűleg felelősségteljesebben használná. „Nálunk családi hagyománya van a militarizmusnak, sok a katona. Ha nem veszítem el a látásom, talán elestem volna Afganisztánban – csak a játék kedvéért. Az ember általában arra használja az erős képességeit, hogy kiszolgálja önnön gyengeségeit, ezt azóta értettem meg, hogy egy fontos képességemet elvesztettem. Ha visszakapnám, már máshogy használnám.” A katonaságról nem mondana le, legszívesebben talán a katasztrófavédelem tagja lenne. „Végeredményben most is azt csinálom, hogy olyan embereknek segítek, akiknek nincs meg a megfelelő képességük, eszközük, hogy kezeljék a problémájukat. Többek között önkéntes véradó vagyok, és nagyon sok embert támogatok személyesen is: hét-nyolc ember boldogulását (tanulmányai befejezését, a lakhatása megoldását, munkába állását) segítettem már elő. Az e-mail-címem is a »szemtelen Peti« és a »segítőkutya« szavakból áll össze. Ezt próbálnám még inkább kiteljesíteni. Lenne például egy dobozos autóm, amibe beférne a mostani teljes műhelykészletem, és sokkal több problémás élethelyzet megoldásában tudnék aktív résztvevő lenni.” Péter ugyanis tolóajtót készít, fürdőszobát burkol, konyhaszekrényt barkácsol. Egészen fiatalon, kényszerűségből gyakorolta be magát a szakmába. Úgyhogy megint vissza kell ugranunk az időben. A frissen megvakult és ajkai illetőségű gimnazista Péter őrülten beleszeretett egy budapesti lányba, és úgy érezte, képtelen nélküle élni. Egy év alatt két tanévet végzett el (immáron vakon) az iskolában, 17 évesen leérettségizett, és felvett egy halom lakáshitelt, hogy Budapesten megteremthesse a közös családi fészküket. „A felújítást nagyrészt magam végeztem, és hátizsákban cipeltem haza az összes anyagot. 50-60 kilónként cígöltem haza a járólapot, csemperagasztót, padlószőnyeget. Ebben az időszakban rengeteget szenvedtem fizikai értelemben, tisztán emlékszem: 118 forint volt a tescós félbarna kenyér kilója, 109 a félkilós margarin, napi három szelettel kitartott egy hétig. Eljártam a hatórás munkámba, hazacipeltem a cuccot, otthon ledobtam a hátizsákot, és elkocogtam véreset hányni. Aztán szilveszterkor azt mondta a lány, hogy úgy érzi, hogy ez az időszak túlságosan megkérgesített engem, ami megijesztette őt, és akkor inkább mégsem maradna velem. Ott álltam a szerény jövedelmemmel, amiből éppen csak fizetni tudtam a hitelt. Ilyenkor már nincs visszaút, csak előre menekülhetsz, nem ülhetsz vissza az iskolapadba.” Péter így OKJ-s tanfolyamokon képezte magát informatikussá és masszőrré, emellett pedig mind több barkácsolós, felújítós munkát is elvégzett az ismerősöknek. „Sok mindenhez értek, de semmihez sem igazán – vallja be. – Vannak, akik nálam sokkal jobban masszíroznak. De nem biztos, hogy ők is meg tudják szerelni a masszázságyat, ha kiesik belőle egy csavar, vagy képesek elbeszélgetni a vendéggel a KRESZ-szabályok megváltoztatásának hosszú távú következményeiről, és számítógépes vendégnyilvántartást készíteni.” Látó és szakképzett kollégái leginkább időben tudják felülmúlni az asztalos- és vízvezeték-szerelő munkáját. Egyelőre csak az ismerősöknek és azok ismerőseinek dolgozik, hiszen „el lehet képzelni, hogy mit szólna az egyszeri megrendelő, ha megjelenne nála a vak kivitelező”. Kinek szar az élete? És hogy egyáltalán és általában mit szól a világ Péterhez? Akiket éppen nem nevettet meg, azok közül sokan ferde szemmel tekintenek rá. „Átlagos reggel, Budapest, mennek az emberek, mindenkinek pörög a beszűkült tudatában a kisfilm: rossz a házasságom, kevés a fizetésem, szülőire kell mennem stb. Majd meglát egy kerekesszékest vagy fehérbotost, kiderül az ég, ennek a szerencsétlennek mennyivel szarabb az élete, mint az enyém. És akkor egy ilyen szerencsétlennek gondolt kiáll a színpadra, sztorikat csinál abból, ahogy él, és látszik, hogy élvezi. Az illető visszazár. Úristen, még ennek is jobb, mint nekem, mégis az én életem a legszarabb. A legtöbb ember még nem áll készen arra, hogy természetesnek vegye a működésemet. A látássérült társadalom tagjai sem. Sem a vakoknak, sem a többségi társadalomnak nem vagyok elég vak. Így egyszerre szemlélhetem mindkét oldalt anélkül, hogy bármelyiknek igazán megszokott részese lennék” – összegzi. Bár az iskolai érzékenyítő órákat fontosnak tartja, stand up előadásain nem azért adja elő a vakok helyzetét feltáró gegjeit, hogy valamiféle missziót teljesítsen. „Én ezt nem azért csinálom, hogy a vakoknak jó legyen. Azért csinálom, mert az emberek igénylik, kifizetik, nekem pedig nem kell robotolnom a megélhetésért. És legfőképpen azért, mert nagyon élvezem. Amikor annak idején call centereket építettem, 11 nagy cégnél helyeztem el látássérülteket. Ott annyi negatív visszacsatolást kaptam a kvázi sorstársaimtól, hogy nem érzem feladatomnak, hogy a vak társadalomnak mindenáron segítsek.” Péter sokat dolgozott és keresett egy évtizeden át, így most már a nem magas összegű, de biztonságot adó rokkantsági ellátása mellett azzal foglalkozhat, amit szeret, ami szórakoztatja: fellép a Rádiókabaréban, a Showder Klubban és bárhol, ahol nevettetni kell, illetve Békaperspektíva nevű formációjával céges csapatépítőket tart, amelyek a szemléletformáló előadás, a motivációs tréning és a stand up keverékei. A Békaperspektíva célja a fogyatékkal élőkkel szembeni félelmek feloldása játékos keretek között a felnőtt dolgozótársadalomban. Péter látó társával, Viktorral kontrasztot mutat látók és nem látók között, gondolkodásra és közös játékra hívja a résztvevőket, melynek során többek között megtapasztalható, hogy hasonló állapot-e a vakság és a buliból hazafelé dülöngélés. Mindemellett masszőrként is dolgozik, és sok önkéntes feladatot is elvállal, például tibeti technikán alapuló pránanadi kezeléseket ad. 2017-ben Nógrád megyében megkapta az év önkéntese díjat, és a köszönőbeszédére készülve rájött, hogy a jó cselekedetei nem tekinthetők önzetlennek, hiszen folyamatosan fejlődik általuk, és büszke lehet magára. „Baromira élvezem az életet, az életemet. Aszerint választok feladatokat, munkát, elfoglaltságot, hogy nekem az örömet okoz-e.” Igaz barát a körfűrész mellett Péter a magánéletében is a teljességet éli meg. Sok kedves ismerőse van, „de igazi barát annyi, hogy ha egy kezemen megszámolom, marad hely a körfűrésznek is. A legjobb barátomat az utcán ismertem meg. 14 évvel ezelőtt Lágymányoson sétáltam, amikor leszólított, hogy egy gyönyörű oldtimer Skoda van előtted, kár lenne a fényezéséért. Beszélgetni kezdtünk, hazáig folytattuk, azóta már szavakra sincs szükségünk, órákig tudunk csöndben ülni egymás mellett, és pontosan tudjuk, mit érez, gondol a másik. Nagy tanítómesterek lehetnek így egymással.” A fiatalember nemcsak legjobb barátját „szerezte” az utcán, számtalan kapcsolata, köztük romantikus is indult már hasonlóan, tulajdonképpen vaksága okán – ezek sajátossága, hogy bár az első lépést értelemszerűen nem ő teszi meg, mégis tőle igényel nagyobb energiát a szituáció továbbgördítése, a másiknak esetleg zavarba ejtő helyzet oldása. Interneten, rendezvényen, sokféle helyszínen ismerkedett már meg hölgyekkel, akikkel kapcsolatban szintén előnynek érzi vakságát. „Nem visz tévútra az első pillantás benyomása – mondja. – Számomra a kisugárzás, a személyiség tesz vonzóvá valakit.” Azt mondja, hogy a párkapcsolatok terén a látássérült embereknél is ugyanaz a szabály érvényes, mint az átlagos esetekben: legyen tisztázva, hogy ki mit igényel a másiktól. Ez persze egy vak–látó párosnál behozhat egy segítő–segített szerepet, de ha az alap le van fektetve, akkor ebből sem kell, hogy probléma legyen. Most éppen „el nem döntött kapcsolati struktúrában él” az elvált férfi, aki fiatalon házasodott, korán vállalt gyerekeket, és úgy véli, pont ez okozhatta a házassága végét. „Szépen zártuk le a kapcsolatunkat, a gyerekek sokat vannak velem, de nincs kötelező láthatás, akkor jönnek, ha szeretnének. Nem bírom a kényszert, és mást sem tennék ki ennek.” Apaként sem érzi hátrányát a vakságának, mindig mindent csinál a gyerekeivel, amit más aktív szülők: viszi őket ide-oda, sportol velük. Felszínesen úgy összegezhetnénk, hogy Péter tök normális életet él: dolgozik, sportol, gyerekeket nevel, randizik, hobbijai vannak. Ha azonban végighallgatjuk egy estjét, vagy csak leszólítjuk a villamosmegállóban a mindig hatalmas hátizsákot viselő, a hóna alatt egy körfűrészt szorongató, naponta a fél országot átszelő fáradhatatlan fiatalembert, és elbeszélgetünk vele, akkor rájövünk, hogy egyáltalán nem illik rá ez a jelző. Az érzékenyítő iskolai tanórán egyesületi társa úgy mutatta be: „ez itt Péter, az élő bizonyítéka annak, hogy az ember látássérültként is teljes életet élhet.” Péter ezt azzal egészítette ki: „és annak is, hogy nem minden vak normális.” (Forrás: nlc.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


öt - = 4

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..