MEZÍTLÁB a fűben sétálni

Beküldve ide: Egyéb, Lapszemle, Mozgássérült | 0

Felettünk a harsogó zöld erdő, a falu a völgyben. Vác mellett vagyunk. A történet, amely idehozott minket, egy orvosi hibáról, egy amputált lábról, egy örökbe fogadott kisbabáról szól – ahogy ártatlanságról, véletlenekről és összetartásról is. Eszembe nem jutna arra gondolni, … Folytatás

Felettünk a harsogó zöld erdő, a falu a völgyben. Vác mellett vagyunk. A történet, amely idehozott minket, egy orvosi hibáról, egy amputált lábról, egy örökbe fogadott kisbabáról szól – ahogy ártatlanságról, véletlenekről és összetartásról is.

Eszembe nem jutna arra gondolni, hogy az ajtót nyitó, majd az emeletre lépcsőző Alföldi Melindának bármi gond van a lábával. Pöttyös blúzban, fekete bőrnadrágban kedves, de határozott jelenség. Halk szavú és mosolygós. Melinda férje, János mögött egy éjszakai műszak áll, ezért lehet most itthon, hogy a kislányukkal, Kamillával játsszon. A nagyfiúk, Bence iskolában van.

– Anához odamegyek – szól Kamilla, és az anyukája ölébe telepszik, aki épp azt meséli, hogy a férje hatodikos általános iskolásként szeretett bele. Két évig gyűjtötte a bátorságot, hogy megszólítsa, így „csak” a nyolcadik osztály vége óta alkotnak egy párt. Egymást féltve-óvva mentek végig azon az úton, amelynek végén Melinda lábát térd alatt amputálni kellett.

„LEHETTEM VOLNA OKOSABB?”

Lábfájással és egy borsónyi nagyságú meszes folttal a talpán kezdődött. A fájdalom akadályozta a járásban, így a megoldást keresve orvostól orvosig járkáltak. Az egyik lúdtalpbetétet írt fel, de attól csak rosszabb lett. A másik ultrahangos kezelést alkalmazott, és amikor az nem segített, szteroidos injekciót adott a talpába. Ettől a daganat berobbant, tojásméretűre nőtt. Az ortopéd klinikán kétszer ki-műtöttek, de újra és újra visszanőtt. A szövettan sem derítette ki, mi lehet, a mai napig ismeretlen eredetűként tüntetik fel az orvosi papírokon.

– Valószínűleg én is lehettem volna okosabb, de fiatal voltam, és nem gondoltam, hogy baj lesz az injekcióból. Örültem, hogy valaki segíteni próbál, és ez az orvos tényleg rendes volt. Csak hát tévedett. Miután harmadszorra is visszanőtt a daganat, a klinikai doktor odavetette nekem a folyosón: „ha idősebb lett volna, már az első alkalommal bokától amputáljuk”. Erre elmenekültem a kórházból, és évekig alternatív gyógyászati megoldásokkal próbálkoztam, minden pénzünket ez vitte el. Egy ideig stagnált az állapotom, akkor mertük vállalni a terhességem, és Bence egészségesen született meg. Egyéves múlt, amikor közölték velem: ha nem vágják le a lábam, másfél évem van hátra. Ekkor már nem menekülhettem el.

Bence lassan tizenhárom éves, érettebb a koránál.

– Féltem tőle, hogy csúfolni fogják miattam az iskolában, de szerencsére eddig nem történt ilyen – vallja be Melinda. – Ahogy attól is, hogy szégyellni fog, de ő az egyik legnagyobb segítségem.

KÉTÉVENTE NYOLCMILLIÓ

Amikor kiderült, hogy amputálni kell a lábát, és utána speciális protézisre szorul, Melinda segítséget kért az akkori munkahelyétől, egy pénzintézettől, amely vállalta is, hogy támogatja a családot a számukra óriási, többmilliós összeg kifizetésben. Tizenhat évig szorgalmasan, akár a hétvégéit is szó nélkül feláldozva dolgozott náluk hitelbírálóként. Hálás volt, úgy érezte, ennyivel tartozik. Tavaly viszont egy vezetőváltás után az új gárda új támogatási elképzelésekkel érkezett: a protézisre eddig adott összeget megvonták tőle. Ezzel majdnem egy időben változott egy OEP-szabályozás is, eddig 56 százalékban számított egészség-károsodottnak, most már csak 30 százalékban, ami nyilván azzal jár, hogy a protézis, amit két-háromévente cserélni kell, még drágább lett.

– Nekem ez nem játék. Anyósomék házára építettük ezt az emeletet, hitelből. Ahhoz, hogy megéljünk, hogy fizessük a részleteket, nekem is dolgoznom kell, be kell járnom busszal Vácra vagy Budapestre, és ehhez működnie kell a lábamnak. Persze ahhoz is, hogy egyáltalán fel tudjak jönni a lakásunkba, ahová eleve egy lépcsősor vezet, mert még az amputáció előtt építettük meg így. A kislányom után szaladok, ellátom a háztartást, főzök, takarítok. Ez nem menne az „SZTK-s műlábbal”. Az nagyjából annyit segítene, hogy egy nap háromszor ki tudnék menni vele a mosdóba.

Melindának ugyanis olyan kialakítású a csonkja, hogy nem tud bármilyen protézist használni, és az egyedi természetesen még drágább. Ha minden egészségügyi támogatást megkap, akkor másfél millió forintba kerül a műláb, amelynek teljes ára nyolcmillió forint, és rendszeresen cserélni kell, mert elhasználódik.

– Tavaly a protézisre kaptam méltányossági alapon némi támogatást, de a testszínű burkolatot már nem támogatják, az is újabb másfél millióba kerülne…

„MÁR ZUMBÁZTAM IS”

Bár kívülről, nadrágban semmi nem látszik Melindán, teljes természetességgel jön-megy, főzi a kávét, kapja ölbe a lányát, belülről azért sokszor gyötri fájdalom. Volt, hogy annyira feltörte a protézis a csonkot, hogy nem is tudta, másnap hogy veszi fel újra, de muszáj volt. A műlábat vákuum tartja a csonkon, de előtte rá kell húzni egy szilikonburkolatot (amely három-négyhavonta újabb háromszázezer forint). Ebből a szilikonból a nyári kánikulában szép adag izzadtságot önt ki – olyan, mintha gumikesztyűben lenne egész nap. A felázott, irritált bőr könnyen sebesedik, és nem is gyógyul be egy éjszaka alatt. Kamilla nem szereti, ha leveszi a műlábát, sír, hogy vegye vissza, mert tudja, hogy akkor fáj az anyukájának.

Van mankója, de ritkán használja, mert lefoglalja a kezét, inkább egy lábon ugrál, ha muszáj. Kerekesszékkel nem tudna a lakásban közlekedni, teljesen át kéne alakítani hozzá, de a falusi utakon sem jutna el a buszig. Nagy sárban, latyakban, jégen a protézissel nem érzi biztosan a talajt, emiatt van, hogy fél továbbmenni, nehogy térdből kicsavarodjon egy esésnél.

– Szeretnék aktív maradni, és akkor viselem jól ezt az állapotot, ha nem látják rajtam. Én itthon is kisminkelem magam, mert ez is erőt ad. Bár a férjem azt mondja, erre nincs szükség, számára mindenhogy én vagyok a legszebb nő a világon. Ez nagyon fontos nekem, mert a nőiességemen is sebet ütött az amputáció. A műlábbal napközben szinte olyan, mintha visszakaptam volna az igazit. Több mindent csinálok vele, mint előtte – már zumbáztam is.

A LEGSZEBB KARÁCSONY

Melindának csillog a szeme, nem törte meg, hogy sok mindent elvett tőle az élet. Mert sok mindent adott is. Például Kamillát.

– Egy nőgyógyászati műtét miatt egy éjszakát kórházban kellett töltenem – emlékszik vissza -, és elkezdtem beszélgetni a mellettem fekvő lánynyal. Kiderült, hogy előző nap szült, de több oknál fogva nem tudja hazavinni a babáját. Próbáltam meggyőzni, hogy anyukának lenni a világ legjobb dolga, de nagyon határozott volt. Én tizenöt éve tudom, hogy lesz egy Kamilla nevű kislányom, és úgy éreztem, most lépnem kell. Megkérdeztem az anyukától, mit szólna, ha én fogadnám örökbe, és azt válaszolta, szerinte a legjobb helyen lenne nálunk. Már jöttek volna érte a csecsemőotthonból, úgyhogy gyorsan felhívtam a férjem, és innentől minden meseszerűen alakult. Az édesanya hivatalos nyilatkozatának köszönhetően egyhetesen hazahozhattuk a kórházból, és csak utána végeztük el az örökbefogadói tanfolyamot, jártuk ki a fél éves procedúrát – a gyámhivatali ügyintézőnk is azt mondta, ilyet huszonhat év alatt nem látott. Amikor elolvastam, hogy Kamilla anyakönyvi kivonatában az én nevem szerepel az édesanyja neveként, elsírtam magam… Bence, aki korábban a szobájába menekült, ha a tesó-kérdés felmerült, amikor a kórházból hazatérve elmeséltem neki, mi történt, könnyek között annyit mondott: „Anya, nem kérdés, mentsük meg a kisbabát.” Baráti segítséggel egy hét alatt összeszedtük a babaholmikat, és december 14-én hazajött velünk a kislányunk. Az volt a legszebb karácsonyunk.

Kamilla egy zacskónyi bugyipelenkával jön oda hozzánk, majd egy perc múlva a fürdősjátékokkal. Nagyon tudja, mit akar. Melinda szerint azért is, mert a születése után egy hétig, amíg nem látogathatta őt a kórházban, nem ölelgette, nem szeretgette senki. Mégis, az a kedvesség, amit tőle kapnak, leírhatatlan.

– Elképesztő, mennyire hasonlít a férjemre, ez külön csoda nekünk. Ahogy Bencével szeretik egymást, az is.

„NEM SZERETEM, HA SAJNÁLNAK”

Miután Melinda volt munkahelye kihátrált az életükből, nehéz helyzetbe került a család. Amikor János már három állásban is dolgozott (a sürgősségin betegszállító, kertet épített, és éjszaka egy hipermarketben volt karbantartó), a felesége úgy érezte, ez nem mehet így tovább. Azóta kisebb munkákkal igyekszik hozzátenni a pénzükhöz addig is, amíg Kamilla ovis lesz. Fontos számára, hogy hasznos legyen, és ne csak a férje vállát nyomja a hitelek törlesztése. A Baptista Szeretetszolgálat tavaly rájuk talált, kaptak egy ígéretet, miszerint próbálják támogatni: ősszel már szerveztek egy koncertet a megsegítésére. Ennek a bevételéből a következő fél évre meg tudták venni a műlábhoz szükséges alkatrészeket.

Melinda sorstársaitól, amputáción átesett nőktől sok levelet kap. Azt kérdezik, hogy tud ilyen mosolygós maradni, hogyan marad meg benne a remény, miként tudja a hátrányt előnnyé kovácsolni?

– Szerencsésnek tartom magam, mert a rehabilitáción láttam, hogy mások sokkal rosszabb állapotba kerültek. Mégis nehéz volt onnan hazajönni. A rehabon természetes, hogy nincs lábad, vagy nem tudsz járni. De amikor itthon kiszálltam a kocsiból a mankóval, emlékszem, a nénik épp templomba mentek, és odajöttek, kérdezgettek… Én nem szeretem, ha sajnálnak. Nem szeretnék sem hátrányba, de előnybe sem kerülni amiatt, mert hiányzik a lábam egy része. A fürdőszobai tükörre kiírtam: „Ma egy csodálatos dolog fog történni veled” – hogy minden reggelem biztosan jól induljon. Igyekszem megélni az apró örömöket. Például most, hogy csak az egyik lábammal érzem, még jobban szeretek mezítláb a fűben sétálni.

(megjelent: Nők Lapja, 2019. 06. 05.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


hét - 7 =

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..