Orvosok alázták meg a várandós, mozgáskorlátozott nőt

Ha csak az arcát, derűs mosolyát lehetne látni, senki nem mondaná meg róla, hogy mozgássérült. A szolnoki Tündi sokak előtt példaként állhat pozitív életszemléletével, optimizmusával, vidámságával.

Akadnak, akik elvárnák, hogy depressziós legyek, amiért nem tudok járni, de én imádok élni – gurult elénk kerekes székével a szolnoki Fehérváry Tünde. A mosolygós szemű hölgy egy cseppet sem zavartatta magát, amikor beszélgetni kezdtünk. – Így élem az életem, elfogadtam az állapotom és tudjátok, nálam az a bizonyos pohár mindig félig tele van. Hogy’ is lehetne másként, hiszen két csodálatos gyermekem és egy kis unokám van! Sokan szinte belebetegszenek abba, hogy nem tudnak valamit megcsinálni, nem képesek járni. Pedig nem mindenki tud ejtőernyőzni vagy hegyet mászni sem, amiatt mégsem panaszkodnak. Akik ismernek, gyakran mondogatják, hogy könnyű nekem, én úgyis mindent megoldok – folytatta.– Tulajdonképpen ép lennék, ha nem szenvedtem volna sérülést születésem közben és ha rögtön diagnosztizálták volna a betegségemet. De ezen már nem érdemes rágódni – tette hozzá.

Tündi Little-kórban szenved. Nyolc hónaposan vitték el szülei egy neves klinikára, ahol azzal nyugtatták őket a szakemberek, hogy majd behozza fejlődési lemaradását, és csípőficammal kezdték el kezelni. Két esztendős koráig gipszben feküdt, emiatt nem tanult meg ülni, elsorvadtak az izmai.
– Bár egyévesen már folyékonyan beszéltem, a mozgás nehezen ment – folytatta a hölgy, miközben gyümölccsel kínált. – Hattól tizennégy éves koromig korrekciós műtéteken estem át, amit nagyon nehezen viseltem. Amikor az idős professzor közölte velem, hogy a térdemet műtik és rákérdeztem elfancsalodva, hogy „már megint?”, csak annyit mondott:

„Ó az volt már? Akkor a bokádat!” Ennek ellenére csodálatos gyermekéveim voltak. Tizenegy éves koromig magántanuló voltam, Mohácsi Laci bácsi, kántor tanító járt hozzám minden nap. Ezt követően a Verseghy Ferenc gimnáziumba jártam. Édesapám exportelőadóként dolgozott és ha ő hat órára ment dolgozni, én már fél hatkor az iskolában voltam vagy jó időben kiültem a parkba. A táskámat mindig valamelyik osztálytársam hozta utánam – fűzte hozzá.

Persze, azért Tündét is érték kellemetlenségek.

– Rosszulesett, amikor édesapámnak szegezték a kérdést: „miért cipeli még mindig a karjában azt a nagy gyereket?” – emlékezett vissza. – Soha nem felejtem el azt sem, amikor a második gyermekem szültem és közvetlen császármetszés előtt két orvos arról tanakodott, hogy minek nekem gyerek. Rettenetesen megalázó volt és borzasztóan fájt. Egyszer egy filmet készítettek rólam, felvették, hogyan járok bottal. Csak amikor visszanéztem, szembesültem azzal, hogy milyen szörnyen festek járás közben. Az akkor hatéves lányommal együtt zokogtunk a látottakon – tette hozzá Tündi.

De történtek mulatságos dolgok is az életében.

– Egyszer valamelyik üzlet előtt haladtam el, amikor egy izmos fiatalember felajánlotta, hogy nyitja ő az ajtót nekem – mesélte. – Közöltem vele, hogy nem tudok bemenni, miután ő bizonygatta, hogy de bizony, ő ha törik, ha szakad bevisz engem. Ezt követően látta csak meg a „zárva” feliratot és hogy nem a mozgásképtelenségem, hanem ez akadályoz meg abban, hogy bejussak a boltba – nevetett. – Az elmúlt években egyébként a lakosság hozzáállása a mozgássérültekhez rengeteget változott. Nem tudok úgy elmenni valahová, hogy valaki fel ne ajánlaná a segítségét. Nem felejtem, amikor egy biztosító főnöke, kiküldte az alkalmazottját, hogy vigyen be engem az ügyféltérbe. A kezdeti félelem, ami az arcára ült szegénynek, rögtön boldogsággá változott, amikor közöltem vele, hogy csak egy kis kerékre kell rálépnie, hogy bejuttasson – mesélte Tündi, aki egyáltalán nem elveszett ember.
Kapál, metsz és saját bevallása szerint autót is tudna szerelni, ha le tudna guggolni. Egy alkalommal a szerelőnek ő adott útmutatást, hogyan kell leengedni a bojlerből a vizet.

– Soha nem kivételeztek velem gyermekkoromban – mondta. – És bár nem kezeltek mozgássérültként, én elfogadtam, hogy az vagyok. Akadnak, akik kerülik a közösséget és nem tudják magukat túl tenni azon, hogy valamilyen szinten korlátozottak. Aki tudomásul veszi és együtt tud élni mindezzel, a hozzá hasonlókat pedig meri sorstársként nevezni, boldog ember – búcsúzott
Forrás: szoljon.hu

A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!
Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .