A Budapest Hospice Ház ápolói, önkéntesei gyakran a családdal együtt dolgozzák fel a gyászt „Itt az a cél, hogy elfogadjuk a halált”

A hospice nem arról szól, hogy véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart – olvastuk a honlapon, amikor rákerestünk a Budapest Hospice Házra. Ottjártunkkor mindez mélységes igazolást nyert. A súlyos betegeket gondozó, ellátó intézményben minden arról szól, hogy … Folytatás

A hospice nem arról szól, hogy véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart – olvastuk a honlapon, amikor rákerestünk a Budapest Hospice Házra. Ottjártunkkor mindez mélységes igazolást nyert. A súlyos betegeket gondozó, ellátó intézményben minden arról szól, hogy az élet, míg tart, legyen emberhez méltó élet.

– Ezen a szárnyon az irodában dolgozók, az ápolók és az orvosi szoba van, ott pedig a fekvőbetegrészleg található – mutat egy ajtóra Tarjányi Edit, a Budapest Hospice Ház önkénteskoordinátora. Amíg az átjáró felé sétálunk, úgy tűnik, mintha egyre sötétebb lenne, a falak mintha összezsugorodtak volna körülöttünk. Vezetőm mindeközben fáradhatatlanul mesél, én pedig minden igyekezetemmel próbálok rá figyelni. Legnagyobb meglepetésemre a folyosóról egy tágas, fénnyel teli ebédlőbe érkezünk. A hatalmas ablakok párkányain kövér levelű virágok sorakoznak, a falak mentén sűrűn rakott könyvespolc és egy zongora van. A hangszeren egy terítő pihen, zene helyett most az evőeszközök csörgése visszhangzik. Épp ebédidőben érkezem: egy idős bácsi komótosan kanalazza a rizses húst egy rózsaszín köpenyes hölgy társaságában.

A köpenyre egy nárcisz van tűzve, ez a hospice védjegye. Az alapítványnak kb. hatvan aktív önkéntese van. A jelölteknek előbb egy interjún, majd egy négynapos képzésen és egy vizsgán kell részt venniük. Vannak, akik a nyugdíjaskorba lépve döntenek úgy, hogy beállnak a segítők közé, de előfordult már, hogy szakképzett ápoló vállalt pluszszolgálatot. Férfi önkéntesek alig akadnak.

A motiváció mindenkinél más és más, s olyanok is vannak, akiket elsősorban a kíváncsiság hajt: milyen is lehet a halál előtti utolsó pillanat. Ők azonban nem vállalhatnak szolgálatot.

– Az emberek fejében lehetnek idealizált képsorok arról, mire van szüksége egy élete utolsó szakaszába lépő embernek, azt gondolják, hogy majd a hitről és az élet dolgairól filozofálnak. Természetesen előfordulhat, hogy ezekről is beszélgetnek, de ezt a kapcsolatot nem szabad a saját kérdéseink szerint alakítani. Önmaguk előtérbe helyezése helyett inkább arra kell fókuszálni, valójában mire van szüksége az itt lakóknak – sorolja Tarjányi Edit. A huszonéves nő öt éve tagja a csapatnak, mint mondja, szociális munkásként jól tudta, mire vállalkozik.

MINDEN EMBER UGYANANNYIRA SZÁMÍT

– Itt olyan intim pillanatokat tudok megélni a betegekkel, amelyek az életem részévé válnak. Megváltoztam, másképp állok sorban egy postán vagy bevásárláskor. Máshogy próbálok hozzáállni a hétköznapi bosszúságokhoz, kevesebbet ítélkezni, elfogadóbb lenni – sorolja, majd kis szünet után folytatja: – A hospice-tól azt tanultam meg, hogy minden ember ugyanannyira számít.

– Amint a desszert végére érek, megyek és megszámolom az esőcseppeket odakint! Időm, mint a tenger – viccelődik István bácsi, majd megköszöni az önkéntes társaságát, és udvariasan megcsókolja a kezét. Az idős úr sietve kapaszkodik bele a járókeretébe, mint aki már épp elég időt pazarolt el haszontalan dolgokra, ám néhány lépés után megáll az ablak előtt. Ekkor veszem észre a teraszt és a kertet, ami kétséget kizáróan az intézmény legszebb része. István bácsi némán áll, ráncos kézfején megfeszülnek az erek, majd tekintetével végigfut az eső alatt roskadozó rózsabokron.

A hospice intézménye kis túlzással az emberiséggel egyidős: már az ókorban megjelentek az úgynevezett hospitium házak a település szélén, ahol egy megfáradt vándor megpihenhetett és ellátást is kaphatott. A középkorban pedig az apácák különböző, egyházhoz köthető intézményekben rendeztek be hospitiumot. Az egyik legelsőt Francia-országban hozták létre az 1400-as évek végén: a hosszúkás, kápolnára emlékeztető terem közepén a betegellátáshoz szükséges eszközök voltak egy asztalon, aprócska hálófülkék vették körbe, függönnyel elkülönítve. Körülbelül negyven ágy fért el, elöl pedig az oltár helyezkedett el. Az elmúlást a XX. századig természetesen kezelték az emberek, a modern világ beköszöntével azonban a halál beszorult az egészségügyi intézmények falai közé. Szerencsére nem mindenhol.

– Amikor először tartottam Boszniában és Macedóniában képzést, arra kértek, hogy ne arról tartsak előadást, hogyan lehet kórházi hospice részleget létrehozni, hanem arról, hogyan tudják ellátni otthon a szeretteiket, mert ők nem viszik be a kórházba az élete utolsó szakaszába lépő családtagjaikat, hanem együtt akarnak maradni a haldoklóval. Nálunk ez valamiért kikopott, bár – annak ellenére, hogy egy nehéz időszak – egyre több család dönt emellett – mondja Muszbek Katalin, az intézmény orvos igazgatója, aki pszichiáterként kezdte pályafutását, onkológus férje hatására lett végül pszichoonkológus.

„NEM, EZT NEM LEHET MEGSZOKNI”

– Kezdetben nagyon megrázó volt, amikor a férjem a fiatal betegeiről mesélt, úgy éreztem, nem tudnám ezt csinálni. Aztán minden megváltozott: az Országos Onkológiai Intézetben elsőként hoztam létre egy olyan munkacsoportot, ami már pszichoszociális, spirituális szükségletek kielégítésére fókuszál a daganatos betegek ellátásában. A gyógyíthatatlan betegek tele vannak szorongással és félelemmel. Az első beszélgetésem során rájöttem, mekkora szükség van ezekre az alkalmakra. Azt éreztem, hogy a kommunikáció hatására a beteg elkezd oldódni, könnyebbé válik. Azt viszont nem lehet megszokni, hogy a pácienseim mindegyike fél éven belül meghal. Hiába van három évtized tapasztalat mögöttem, ez engem is megvisel – árulja el, majd hozzáfűzi: – A Magyar Hospice Alapítvány 28 éve működik, ám a munkánk és a missziónk megítélése az emberek fejében teljesen másképp él, mint amit valójában jelent.

A szakember szerint az emberek azért nem merik kérni ezt a segítséget, mert úgy érzik, ezzel aláírják a halálos ítéletüket. Mint mondja, a beteg családja a legtöbb esetben már csak akkor fordul hozzájuk, amikor szerettük állapota drasztikusan romlani kezd. Úgy érzik ugyanis, ha segítséget kérnek, ezzel lemondanak róluk, holott valójában ez a legtöbb, amit tehetnek. Sőt azokban a családokban, ahol ilyen típusú ellátást igényelnek, az itt maradó gyászolók esetében a pszichoszomatikus tünetek és a pszichés megbetegedések jóval kevesebb esetben fordulnak elő.

A folyosó csendes, a szobákból halk beszélgetés szűrődik ki, az itt élők soha nincsenek egyedül, hol egy önkéntes, hol egy ápoló vagy családtag veszi őket körbe. A tízágyas Budapest Hospice Házban a betegeknek harminc napig biztosítják az ellátást, az alapítvány ugyanis elsősorban az otthoni hospice szolgálat háttérintézményeként funkcionál. – Havonta hatvan-nyolcvan embert látunk el az otthonápolás keretein belül, így elsősorban azokat vesszük fel a házba, akiknél nehezen kezelhető tünetek jelentkeznek – magyarázza Demeter Katalin ápolási igazgató.

– Amikor azt kérdezik tőlem, hogyan számolják ki, hány napig kérik az ellátást, honnan tudják biztosan, hogy ez már a vége, azt szoktam mondani: amíg nem látnak egyirányú táblát a bejáratnál, addig bármikor haza tudnak menni – teszi hozzá mosolyogva.

Az itt dolgozók néha maguk is meglepődnek, hogy egy-egy betegben -azoknál is, akiknek nincs családjuk -mennyire erős az életösztön. Gyakori az úgynevezett „születésnapi halál” is, amikor valaki egy bizonyos eseményhez köti az életét: megvárja az unokája születését, a testvére hazaérkezését külföldről vagy a gyermeke érettségi vizsgáit.

A VISSZAJÁRÓ VENDÉG

– Amíg egy aktív osztályon a cél az, hogy mindenáron megmentsünk egy életet, itt az elsődleges az, hogy elfogadjuk a halált. Ehhez el kell sajátítani azt a szemléletet, miszerint azzal tudunk segíteni az elmenőben lévőnek, ha megkönnyítjük az útját azzal, hogy mellettük vagyunk. A mi feladatunk tehát a fájdalomcsillapítás és a tüneti terápia mellett az, hogy időt, megértést, meghallgatást adjunk a betegnek – sorolja Demeter Katalin, aki jelen volt az első budapesti fekvőintézmény 1995-ös alapításánál. Mint mondja, még több évtizednyi munka után is abból merítkezik a hétköznapokban, ha „terepen” van. – A mai napig kijárok a betegekhez, nekem szükségem van arra, hogy a főnővéri feladatok, koordinálás mellett fizikálisán és lelkileg is részt vegyek az ápolásban -mondja büszkén az ápolási igazgató.

A folyosó végén egy csukott ajtóhoz érkezünk kísérőmmel, Tarjányi Edittel. Az ajtó mellett mécsestartó van, benne gyertyával. A halál itt visszajáró vendég, hetente egy-két embert veszítenek el a házban. – Ha ég a gyertya, azt jelzi, hogy valaki meghalt. Az ápolók szépen felöltöztetik és ide fektetik, virágokat hozunk – mutatja a hímzett lepedővel borított asztalt – a búcsúzást itt méltóvá tudjuk tenni a családtagok számára, és nekünk is lehetőségünk van elköszönni a lakónktól – teszi hozzá.

– Van, hogy olyan közel kerül hozzánk egy-egy beteg, hogy a családdal együtt dolgozzuk fel a gyászt, ugyanakkor nem tudunk és nem is szabad meghalni minden betegünkkel – veszi át a szót az ápolási igazgató, majd így folytatja: – Egy-egy nehéz nap után, hazafelé leszállók a villamosról, és a Honvédkórháztól elsétálok Újpestig. Az „itt és most” számunkra nem egy klisé vagy egy jól csengő mondat valamelyik idézetből, ahogyan a „csak egészség legyen” mondat is itt nyer igazán értelmet.

(megjelent: Magyar Nemzet, 2019.06.14)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


három + 7 =

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..