Az oldal akadálymentesített
Hobby rádió – a Hang-adó

Rádió hallgatása

Az adatkezelési tájékoztató elolvastam és nyilatkozom arról, hogy annak megfelelő jogosultsággal (Ha nem jelenik meg a lejátszó, frissítse a képernyőolvasóval a képernyőt - JAWS+ESC)

Lejátszás

Rádió hallgatása
Hallgatás Media Player-el

Rádiónk a T-home támogatásával a Web-rádió (pdf) alkalmazásával is hallható.


Ez hallható a rádióban:
Hooligans - Hotel mámor

Hallgatók száma: 4

Híreink a JAWS képenyrőolvasóhoz készített Kutatási modul segítségével is olvashatóak!

Miskolci levelezőlap egy szőlőfürtről

- 2020. március 16. 8:00 - 116 megtekintés

Amikor először jártam Miskolcon, tízéves voltam, és halálosan boldogtalan. Anyám barátnője hívott meg nyaralni, rosszul mulattam nála, mert barátnőimül kijelölt kislányai németül karattyoltak a nevelőnővel, én egy szavukat sem értettem, műveletlennek és elhagyatottnak éreztem magam. A város is riasztott, alföldi lévén, sose láttam még ilyen hegyet, ahol hidak íveltek át a házsorok között osonó patakokon, […]

Amikor először jártam Miskolcon, tízéves voltam, és halálosan boldogtalan.
Anyám barátnője hívott meg nyaralni, rosszul mulattam nála, mert barátnőimül kijelölt kislányai németül karattyoltak a nevelőnővel, én egy szavukat sem értettem, műveletlennek és elhagyatottnak éreztem magam.
A város is riasztott, alföldi lévén, sose láttam még ilyen hegyet, ahol hidak íveltek át a házsorok között osonó patakokon, s egyes utcákat „kapu” néven tiszteltek, pedig még csak a közelükben se volt semmiféle kapu. A város közepén meg ott guggolt egy hegy, az én hajdúsági szememnek a földrajz legképtelenebb fogalma. A víz olyan hidegen csörgött a csapból, hogy az első lehajtott pohár után torokgyulladást kaptam, házigazdáink valami kaszárnyával szemben, a harmadik emeleten laktak – újabb riasztó jelenség földszinthez szokott szememnek. Nem szerettem itt lenni, legjobban a kisasszonytól irtóztam; akkoriban Kossuth volt a szerelmem, s emléke elleni sértésnek éreztem, hogy valaki egy németet tart a házában, s nem átallja a lányait is német szóra kapatni. Ám a legnagyobb szomorúság Miskolcon mégis egy szőlőfürt miatt ért, ami voltaképpen nem is volt igazi szőlőfürt.

Miskolcon találkoztam legelőször szép fiúval.

A szép fiú gyakori látogatója volt anyám barátnője kislányainak, ugyanott lakott, abban a bizonyos emeletes házban. Én rengeteg fiút ismertem, unokatestvéreket, rokonokat, barátom is volt nem egy, de egyáltalán nem hasonlítottak ehhez a miskolci Gyurihoz. Az én barátaim egész nap verekedtek, rákapattak arra, hogy fiúnadrágban járjak, mert szoknyában nem lehet tisztességesen fára mászni (az én gyerekkoromban még nem volt ilyen közkeletű kislányviselet a pantalló), ha bőgtem, szájon vágtak, gyíkot és halat tenyésztettek szerény közreműködésSzabó magda nekem a titok kell könyvborítóemmel hordóban, illetőleg üvegdobozban, sőt, bár ezt restellem leírni, patkányt is. Olyan fiút, mint Gyuri, Miskolcon láttam először, álmélkodva figyeltem betegesen tiszta kezét, választékos modorát. Gyuri, a szobába lépve, azt mondta: „Kezitcsókolom!” – s ez egyaránt szólt a két kislánynak és nekem. Ettől olyan indulatba jöttem, hogy kirohantam a fürdőszobába, lerúgtam a zománcot a kád pereméről elragadtatásomban. Azonnal láttam magam, amint hosszú fehér fátyolban Gyuri karján lépegetek lefelé a templomlépcsőkön, a forgalom (a sok Cegléd utcai parasztszekér) meg-torlik, mindenki bólogat, suttog: „Micsoda szép pár!” Egy percig sem kételkedtem benne, hogy a szép, tiszta, választékos beszédű Gyurit a végzet küldte utamba, s miskolci tartózkodásomnak döntő jelentősége lesz mindkettőnk számára. A sámlira hágtam, csak úgy értem fel a borotválkozótükröt, beleköptem a tenyerembe, lesimítottam a sörényemet. Úgy láttam, gyönyörű vagyok, szép. (Rút kislány voltam, mint egy béka.) Mikor Gyuri rám köszönt, hogy kezitcsókolom, úgy megdöbbentem, hogy nem is fogadtam. Most visszamegyek, és utólag azt mondom neki: „Jó napot, György!”
Mire visszaszáguldottam a gyerekszobába, a kisasszony zoknit stoppolt, a két kislány négykezest gyakorolt a zongoránál, és Gyuri már elment. „Csak egy könyvet hozott vissza!” – közölte Maci. – „Majd eljön megint.” Azonnal tudtam a valót: őt éppúgy megzavarta a látásom, mint engem az övé.
Vártam Gyurit egész héten, ám csak szombat délután jött át. Mikor meghallottam a hangját az előszobából, most nem futottam ki előle, csak finoman behúztam leütött térdű lábamat. Gyuri megint azt mondta: „Kezitcsókolom”, s körbemosolygott a küszöbön. Mindkét kezében egy-egy fél méter hosszúságú szőlőfürtöt cipelt. Szemem-szám elállt a gyönyörűségtől! A szőlőfürt, a semmihez sem hasonlítható szőlőfurt cseresznyéből volt, száz szem cseresznyéből, melyeket fürtönként, billingszerűen* (* Billing: apró, néhány bogyós szőlőfürt) erősített valaki egy pálcára, mégpedig a szőlőfürt szabálytalan szív formájú alakjának mására. Ó, micsoda piros gyönyörűség! Gyuri cseresznyeszüreten volt, nagyapja kötötte ezeket a csodálatos fürtöket, amelyektől szinte villogott a szoba.

Felálltam, mert úgy éreztem, ünnepi ez a pillanat. Ez a szőlőfürt Gyuri érzelmeinek piros vallomása, egyfajta jegyajándék. A kisasszony pittyent valamit, amit nem értettem. Gyuri odalépett a két kislányhoz, meg is hajolt, s mindegyiknek a kezébe adott egy-egy fürtöt. Én nem kaptam semmit.
Háziasszonyunk ekkor lépett a szobába, megsimogatta Gyuri fejét, aztán az enyémet is, aki csak álltam megkövültén. Azt mondta, most neki három kislánya van, majd úgy osszák el a cseresznyét, hogy a harmadiknak is jusson. Gyuri szeme felém fordult, megnézett derülten, becsületesen. „Bocsánatot kérek – mondta a néninek -, de nem tudtam. Észre sem vettem.” A néni kisuhogott, a kislányok a fürtöket csipegették, Gyuri is tudott németül, németre fordult a társalgás. Leültem a földre, nyekergettem a zenélődobozt, nem szólt hozzám senki.
Estére lebontották a cseresznyeszemeket, a néni bontotta le, óvatosan ollóval, s osztotta el hajszálpontosan három egyforma tányérra. Én a magamét a fürdőszobából lehajigáltam a világítóablakon át, valami homokra-mire eshettek a szemek, máig hallom azt a puha, tompa hangot. A kaszárnyában fújták a takarodót. Elhatároztam, hogy sose megyek férjhez.
Miskolc emlékét szégyen őrizte bennem, s valami kusza, szabálytalan városkép, inkább nyugtalanító, mint kellemes elemek: csúcsok, patak, valami ijesztő út egy kisvasúton, mely égig érő hegyek között, gyehenna* (* pokol) mélységű szakadék felett rohant át, úgyhogy féltemben kilelt a hideg, s a légnyomásváltozástól vérezni kezdett alföldi orrom. Ugyanakkor sokkal kisebbnek éreztem, mint a saját szülővárosomat, jelentéktelennek, idegennek, furának. Örültem, hogy elmehetünk onnan nyár végén, s elfeledhetem a Szinva-patakot, Maci nyafogását, a kisasszonyt, Gyuri cseresznye-szőlőfürtjének parázs emlékét.
Szinte nincs zuga az országnak, ahol ne jártam volna már, Miskolcot mind ez őszig elkerültem. Nem tudatosan, véletlenül; sose vitt arra utam. Menet-jövet Sárospatakra vagy Bánkútra átszaladtam ugyan rajta, de sose szálltam meg benne. Ezen az őszön – mert az idén őszre halasztódott a nyaralásunk – úgy döntöttünk, hogy Miskolcon töltünk vagy tíz napot -, egyetlen nagy vidéki városunkat, amelyet nem láttam gyerekkorom óta, nem illik nem ismernem. Hát akkor ki a repülőtérre, s mentsünk meg az őszből valamit, talán kegyes lesz hozzám az időjárás.
A repülőgépen angol beszéd, csodálatos formájú légibőröndök, egy fura nyakkendős amerikai, tollból varrt kalapos feleségével, akinek csak úgy villognak a gyöngyei, meg a lánya, aki egész úton a térkép légi útvonalát karmolgatja pirosra festett körmeivel. „Idegenforgalom” – gondolom elismeréssel, aztán az amerikai szép, palóc kiejtéssel megszólal, öblösen nevet: csaknem harminc év múltán most jön haza először, ő is, a felesége is magyar. Az egész gép őket nézi, mindenki meg van hatva egy kicsit. Lenn a hegyek zöldje még ép, nagy hullámokat vetnek az erdők, s a csúcsok tövében kénsárga és tejfehér füst: Kazincbarcika, Diósgyőr. Az ereszkedő szárnyak alatt kibontakozik a városkép is: középen valami barnás gyűrődés, ez lesz az Avas. A tetők egyre közelednek, mintha beszállnánk a házak közé, ám az utcák tovatűnnek, s egy rét sötétzöldje feszül elénk, leszállónk. Szél borzolja a fákat, szénszag van, a repülőtér épülete mögött asztagok.* (* Asztag: felhalmozott gabonakévék.)

A lépcső alján idős házaspár: nagy szemű, ünnepi kendős parasztasszony, meg a férje, csizmában, bekecsben. Elsőnek lépek ki. „Melyik az én testvérem?” – kérdezi a parasztasszony, és ajka, ajkához emelt keze reszket. „A testvérem? Melyik az én testvérem?” Mögöttünk feltűnnek az amerikaiak. Hátranézek. A tollkalapos nő ott áll a gép nyílásában, csupa könny szeme villog, mint gyöngyei. Hajszálra egyforma a két arc a tollkalap s a fekete kendő alatt, kísértetiesen azonos. A tollkalapos nyikkan egyet, szépen kikészített arcát végigmossa a könny, a fekete kendős meg felsír, kitárja a karját: „Testvérem! Testvérem!” Az utasok félrefordulnak, nézik a fákat, az asztagokat. Van, aki a torkát köszörüli.

Fut az autóbusz, s elképedve nézek: az emlék becsapott. Nem először járok olyan vidéken, amelyen nem voltam gyerekkorom óta, s majdnem mindig azt tapasztalom, kisebb, mint amilyennek emlékeztem rá, a fák alacsonyabbak, a víz sem olyan mély. Nagyvárosban vagyok, sokkal nagyobb, igazi nagyvárosban, mint ami az emlékezetemben élt. Az utcák feketék a járókelőktől, műemlék házak táblácskái fehérlenek az ereszkedő homályon át, s egyszerre kigyúlnak a neon fényei. A Széchenyi utca két oldalán autók parkolnak, a szálloda előtt taxisor. A hotelben várnunk kell a szobakulcsokra, a porta külföldiekkel tárgyal, német, orosz, lengyel utasok érkeztek. Francia szót is hallani, aktatáskás, mosolygó párizsiak lépkednek előttünk, s mutogatják egymásnak a lépcsőházba kitett domborzati turistatérképet.
Nem fog a szoba, pedig olyan kellemes apró, modern bútoraival. Csak a csomagjainkat rakjuk le, s már lenn vagyunk megint, szemben velünk az Avas sötétlik, valami híd ugorja át a patakot, a terecskén kis szökőkút sziszeg a fürdő előtt. Ember ember hátán, a boltok zsúfoltak, a kirakatok fényben. Nincs rosszul öltözött járókelő, s valami különös véletlen folytán ezen az estén még szomorú arcot se látok; valami vidámság lebeg a város felett, valami, ami az élet elevenségétől ragyoghat így, pedig itt is kell boldogtalan embernek lennie, itt is van betegség, halál, családi és hivatali konfliktus. Nem látszik belőlük semmi. Fiatalok csapata viháncol be eszpresszók, cukrászdák ajtaján, a színház – az ország első kőszínháza – melletti utcácskában, egy eszpresszó felett karcsú fénybetűk: Déryné. Hát persze! A város vidám nyüzsgése mögött megpendül a rég halott színésznő gitárja – ebben a városban töltötte élete utolsó éveit Déryné ifiasszony.
Mintha külföldön lennénk, nem bírunk lefeküdni. A város felkavar, nem hagy elfáradni ez a különös, termékeny nyugtalanság. Csak nagy nehezen szánjuk rá magunkat az ágyra, elalvás előtt sokáig beszélgetünk: melyik magyar városhoz hasonlít ez a hely? Egyikhez sem. Reggel az ég mélykék, mosolygó, a kabát is lekerül, 25 fok a meleg, mintha nem is egy, két nap sütne odafentről, minden zug, minden csepp sikátor megvilágosodik. Ez volt az a város, amelyre gyerekszemem olyan idegenkedve nézett?
Csak kapkodom a fejemet elbűvölten: nem tudok betelni a látnivalókkal. Később az Avasra kívánkozom, bezzeg most meghat ősi temploma, ótemetője s a híres, a hegybe vájt, párhuzamos pincesor, a lankán a gyümölcsösök, csepp házak, szőlőskertek. A kilátás innen fentről megindítóan szép: lenn a város sosem pihenő forgalma, kavargása, a szemhatáron a Bükk, s a hegyek lábánál, füstfellegbe vonva arcát, különös kéményeivel, furcsa idomaival lengeti sárga-fehér fátylát a Lenin Kohászati Művek. Aki nem látta, nem tudja elképzelni, milyen kép ez: az ingó füst s a széles torkú kéménysor szinte kiált: „Az ember diadalát hirdetem.” Kelet felől a Tokaji-hegy vulkánkúpja is idelátszik, s olykor fel-felsejlik valami villanás: a Sajó…
Faljuk a híres sós perecet meg az Avas büfé specialitását, a dobostortát, aztán továbbsodor saját lendületünk a minden kövével mosolygó városban. A Béke téren hetipiac van, dongák,* (* Donga: fahordó kissé hajlított deszkája.)  teknők, ferslógok,** (** Ferslóg: nagy láda gyalulatlan deszkából.) rózsakrumpli- és paprikahegyek közt botorkálunk a Tetemvár dombocskája felé. A girbegurba utcák közt kényes macskák sétálnak, s a rácsokon át elibénk ömlik a hajdani pestisjárvány halottainak nyugvóhelyére épült városnegyed apró kertjeinek őszi virágözöne.

Szobrok. Lévay néz farkasszemet Deák Ferenccel, talapzatán Mikes hallgatja egyedül a tenger mormolását. Ez a templomok negyede itt: előttem, távol a Minorita-templom barokkja pompázik, jobbkézt a kálvinisták Kakastemploma, csaknem szemközt vele, a másik oldalon a város egyik legértékesebb műemléke, a görögkeleti. Ide be is megyünk: a török elől hajdan Miskolcra menekült görög kereskedők építtette templom szőlőleveles faoszlopai közt csodálatos ikonosztázion,* (* Szentképekkel díszített válaszfal ortodox templomban.) a főhajóban II. Katalin cárnő ajándéka, a Kazáni Fekete Mária kegyképe. A templomkertben óriási fák, egyszerre villog a falevelek és a képfal aranya.
Az állomás. Most fut be a Borsod-expressz vajszín-zöld teste, a Selyemréten (az egykori mezőn, melynek peremén viskók, faházikók között egy kis szövőgyár működött, ahol hajdan a munkások kiteregették a száradó selyemvégeket) bérházak sokasodnak, épület épület mellett. Az Eszperantó téren az 1878-as árvíz emléke, s hajdani ellenségem, a karcsú kisvasút; a Luther-udvarral szemben a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola. Ezen a téren volt hajdan az Emberpiac, itt árulták kezük munkáját valamikor a város nincstelenjei.
Nincs megállás. Be kell pillantanunk a Csupros Mária mögötti temetőbe is, hadd lássuk Munkácsy Mihály szüleinek a sírját, s le kell ülnünk a Népkert ősfákkal benőtt parkjában, hadd hallgassuk, hogy énekelnek szúnyoghangon az óvodások, s hogy koppannak mellénk az érett vadgesztenyék. Odább valami nagy épület megint: a Semmelweis-kórház tömbje. Persze, itt állt hajdanán a Vörösrák, a miskolci munkásmozgalmakban akkor szerepet játszott kocsma. Hol is láttuk a cégérét? A Hermann Ottó Múzeumban. Az út másik oldalán, lejjebb földszintes, piros téglaház: ha az ember lábujjhegyre áll, beleskelhet a szobákba. A szobaajtó kertre nyílik, az üvegen át idáig villognak az őszi virágok: Kaffka Margit lakott itt valamikor.
Fel az autóbuszra, úgy tovább! Valami mérhetetlen ablaksor, folyosósor, épület, épület, épület – külön város született itt a város mellett: a harminc tanszékes egyetem! Kétezer hallgatója van… Domboldalak, gyümölcsösök, csak úgy zuhog a júliust álmodó nap fénye. Alig hét kilométerre futottunk ki a városból, s ez már Tapolcafürdő itt. Ha volnának tündérek, bizonyosan itt laknának, s néznék magukat a fel-felremegő források vizében. Vajon milyen lehet a barlangfürdő, amelynek gyógyhatása olyan csodálatos? Nincs idő megnézni. Hanem a víz, a gyerekkori torokgyulladás csudavize innen jön hát, itt szuszognak a Városi Vízművek szivattyúi.
Vissza az autóbuszra. Most már úgy süt a nap, hogy fel kell tenni a napszemüveget. Külföldi rendszámú autók suhannak mellettünk, s a városba érve mintha a 114 ezer lakosnak legalább a fele az utcákon nyüzsögne: szinte hallani a város vidám szívverését, amelynek bölcsőjét olyan irgalmas kézzel ringatta hatalmas édesanyja, a nehézipar.
A szálloda előtt végigfutok a kirakatok soránál. A boltok már őszre készülődnek, az egyik ruházati bolt pincét ábrázol, avasi pincét, madarak is húznak a kirakat mögötti képzelt levegőben. Sok a szőlőmotívum is, a szőlőfürt.
Jaj, szőlőfürtök!

Az édességbolt kirakatában konyakos meggyből összeállított, aranysztaniolos szőlőfürt. Beviharzom, s veszek egyet, be se hagyom csomagolni; ahogy kilépek vele, a szemek megcsillannak a déli napsütésben. Még ott az utcán szétboncolom a fürtöt, lehámozom a sztaniolt. Nem cseresznyeszőlő, nem is Gyuri hozta, én vettem. Konyakos meggy. De azért szőlőfürt ez is – és miskolci.
Eszem, a szemem meg könnyes, tudom is én, mitől. A gyerekkor felém int, aztán tovasuhan megint, szárnya rezzenését sem hallani. A szép Gyuri, a régi-régi emlék és a cseresznyeszőlőfürt szertefoszlik örökre.
Csak ez marad meg, ez a kép, ez a lármás, dobogó szívű, mosolygó város, derűs homloka körül a Kohászati Művek fátylával, s az új szőlőfürt édessége, melyet szemenként elmajszolok a Széchenyi utcán.

Nők Lapja, 1961. március 16.

(megjelent: Szabó Magda, Nekem a titok kell.

Az Urbán László összeállította Nekem a titok kell című kötet az újdonság és meglepetés erejével hat, még közelebb hozva az olvasóhoz Szabó Magdát, az embert és az írót. Ez az eddig kötetben még soha meg nem jelent írásokat tartalmazó könyv. Novellák, tárcák, vallomások, interjúk, levelek, versek, melyek mostanáig napi- és hetilapokban, folyóiratokban rejtőzködtek. Megannyi műfaj, megannyi téma és forma. Hol szikár és mégis torokszorítóan drámai, hol megkapóan lírai novelláiban a sorsfordító pillanatot ragadja meg, amikor valakinek az élete más irányt vesz.

Az írások eredeti megjelenések időpontjaihoz igazodva, a HobbyRádió e kötetből közöl a hallgatóknak olvasnivalót.)

A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!
Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*


egy * = 3

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Reklám

Jooble

Keresés az oldalon

Facebook oldalunk

Mai műsor

Bejelentkezés

Regisztráció| Elfelejtette jelszavát?

Mai napi információk

Ma 2020. szeptember 27. vasárnap, Adalbert napja van.
Ma van a(z) Idegenforgalmi világnap, fehérkendő napja.
Az év 39. hete és 271. napja.
Holnap Vencel napja lesz.

1527. János király tokaji veresége.


1709. Bottyán János tábornok halála. 1640 táján született Esztergomban szegény nemes szülőktől. Rákóczi többször magasztalta őt emlékirataiban. A tarnaőrsi táborban agyszélhűdés oltá ki életét.


Kisfaludy Sándor
/ 1772.szept.27. - 1844. okt.28. /

A boldog szerelemből

Alig nézi magát körül
Az ember e világban,
Ittlétének alig örül,
Sírja immár tátva van.
Benne van a mulandóság
A föld minden porában:
Barátim hát! ne henyéljünk
A kevésből sokat éljünk,
Míg a tátott sír befal;
Rövid éltünk, mint e dal.

BKK Információk

Hírlevél

Add meg az E-mail címed, majd kattints a feliratkozás vagy leiratkozás gombra.


négy mínusz négy = (Írja be számmal a művelet eredményét!)


Feliratkoztak: 304
WP2Social Auto Publish Powered By : XYZScripts.com