Sérült gyermek: siker vagy kudarc?

Beküldve ide: Mozgássérült | 0

Igazmondó Gyöngysor, Örök Mosoly, Mélység Átadója, Vadóc Virág – ezekkel az indián nevekkel illették a szülők sérült gyermekeiket a Vadvirág Alapítvány kaposvári szülősegítő tréningjén, melyet Moldován Edit vezetett. A sérült gyermeket nevelő szülők speciális helyzetéről, lelki problémáiról beszélgettünk a mentálhigiénés szakemberrel.

– Miért fontos, hogy egy mentálhigiénés szakember sérült gyermeket nevelő szülőkkel foglalkozzon? – A fogyatékos gyermeket nevelő szülőkben – mivel speciális helyzetben vannak – olyan pszichés folyamatok indulhatnak el, melyekkel nemcsak önmagukat betegíthetik meg testileg és lelkileg, hanem a környezetüket is, például a testvéreket. Minél korábban kapnak segítséget, annál inkább elkerülhetők a kóros tendenciák. Ez a helyzet bizony teher, sok család bomlik fel emiatt. A traumával, a veszteségélménnyel foglalkozó szakemberek bevonásával mindez megelőzhető lenne. Természetesnek kellene lenni, hogy már a baba megszületésekor, a kórházban megkapnák a szülők ezt a lelki segítséget, és nemcsak a gyermek lehetséges fejlesztéséről tájékoztatnák őket. Sokan évekig nem találnak ki ebből a problémahalmazból, és mire mentőövet kapnak, már megjelennek a káros következmények. – Milyen problémákkal néznek szembe a szülők? – Az anyukákban egyszerre jelenik meg a bűntudat és fájdalom, valamint az a késztetés, hogy erősnek kell maradniuk, hiszen a gyermekük teljesen rájuk szorul. Az ebből fakadó tehetetlenség és harag depresszióba fordul, és önmagán (testileg is beteg lesz), illetve házastársán, netán másik gyermekén vezeti le. De beindulhatnak önsors-rontó folyamatok is, mint például túlzott evés vagy alkoholizmus. A sérült gyermek gyakran együtt jár vállalt vagy nem vállalt szégyenérzettel, önértékelési problémával. „Valami nem stimmel nálam, én csak ilyen gyermeket tudok szülni.” Többen ezért nem akarnak egy újabb terhességet. Mások túlzottan beleszorulnak az anyaszerepbe, és „megszűnnek” nők, feleségek lenni. Nem képesek feltöltődni a gyermeken kívüli kapcsolataikból. Ez veszélyes. A női szerep visszanyerését, megélését nagyon fontosnak tartom. – Több problémával kell megküzdeniük a halmozottan sérült gyermeket nevelő szülőknek? – Ott, ahol kapcsolatot lehet teremteni a gyermekkel, ahol örülni tud, érzelmeket kifejezni – igaz, fájdalom mellett –, majdnem ugyanazt élhetik meg a szülők, mintha egészséges gyermekük lenne. Ha ez hiányzik, az édesanya hosszú távon üres „szeretettankkal” él, és ez rettentően megterhelő és káros. A gyermek jelenlétének minősége a legfontosabb: úgy van jelen a család életében, mint egy ember, vagy úgy, mint akit el kell látnom, és akiért egy életen át felelek. A jövőkép kialakítása az egyik legnehezebb feladat. Legtöbben attól rettegnek, mi lesz a gyerekkel, ha ők már nem lesznek. Abban kellene segíteni a szülőt, hogy a lehetőségekhez képest minél önállóbbá neveljék gyermeküket, még ha ez kis dolgokat is jelent, például jelzéseket tanítanak meg nekik, melyeket mások is megértenek. Hagyjuk őket leválni magunkról. Ezek a gyerekek sok mindent megélhetnek a világból, ha megteremtjük hozzá a kereteket. Azok a szülők, akiknek sikerül egészséges lélekkel „túlélniük”, hogy sérült gyermekük született, nem áldozatnak tartják magukat, hanem azt nézik, mit tanultak ebből a helyzetből. Mások meglátják gyermekükben a csodát. Találkoztam olyan anyukával, aki sérült gyermeke által vált igazán „felnőtté”. Olyan eseményeket indukált az életében, melyeket egyébként nem lépett volna meg soha, például alapítványt indított az útjára, hogy másokat felkaroljon. Fontos lenne abban is segíteni, hogy amelyik sérült gyerek teheti, tanulhasson, közösségbe járhasson, adott esetben elsajátíthasson egy szakmát, majd munkalehetőséghez jusson. – Kinek a feladata lenne megszervezni a segítséget? – A mentálhigiéné fenntartása egészségügyi feladat. Az én szívügyem a megelőzés. A gyermek helyzetén általában csak javítani lehet, de bármilyen életminőségben is éljen, hiszem, hogy érzékeli a körülötte zajló folyamatokat. Ha az anyuka nem válik a helyzet áldozatává, egészen biztos, hogy a súlyosan sérült gyermeknek is egy teljesen más életminőségre teremt esélyt. – És mi a helyzet az apukákkal? – Sok házasság tönkremegy, ha az apuka nem tudja együttműködően, konstruktívan kivenni részét a feladatokból. A férfi teljesítményként éli meg az életét, így a gyermeket is. Egy sérült gyermek – ha nem is vallják be – kudarc a számára. Sokszor nem tud mit kezdeni vele, a feleségétől pedig szinte csak az indulatokat kapja. Nem gyengülhet el, nem keseredhet el, hiszen ő a család támasza. Szégyen, tehetetlenség, bűntudat – ezek az érzések kavarognak benne. Jobban viseli a helyzetet, ha eszközt barkácsolhat gyermekének, vagy bizonyos információkat ő szerez be. Hiszek abban, hogy külön „pasis” csoportok megszervezése sokat segítene a papáknak, ahol végre kimondhatnák érzéseiket. Amíg ezzel nem tudnak szembenézni, addig javulás sem várható. Önsegítő apaklubok is hasznosak lehetnének. Minden apuka imádja sérült gyermekét, de a férfiszerep megélése sok „tiltással” jár. Magára marad az érzéseivel, és ezt nem tudja hosszú távon cipelni. Pedig igen fontos lenne, hogy a nő mellett maradjon a férfi, a gyerekek mellett az apuka. – Hogyan éli meg a helyzetet a család mint egység? – Az ambivalens érzés a legnehezebb: nagyon szeretik sérült gyermeküket, de vannak pillanatok, amikor jobb szeretnék, ha „nem lenne”. Ennek megélése pokolian megterhelő. A férfiak ekkor szoktak kiszállni. A másik gyermek még erőteljesebben éli ezt meg, hiszen sokan épp ekkor építik be személyiségükbe az erkölcsi szabályokat, melyek ellen gyakran lázadnak. Kevesebb figyelem jut nekik. Az apa szerepe itt lesz igazán meghatározó, hogy át tudja venni a testvérrel való foglalkozás nagy részét. Arra is ügyelni kell, hogy a testvérek se sérüljenek ebben a helyzetben. Próbáljunk minőségi időt adni nekik, amikor csak rájuk figyelünk, és nincs velünk a sérült gyermek. Ha már jelentkeznek a gondok, családterápiás beszélgetést ajánlok. – Kihez fordulhat segítségért valaki, ha nem szeretne csoportos tréningen részt venni? – Van egy fantasztikus könyv, a címe Bánatkő, sérült gyermeket nevelő szülőknek szól. A könyvet elolvasva mindenki megnyugodhat, hogy rendben van, amit érez. Ez azonban nem elég. Bár évről évre sok mentálhigiénés szakember végez az egyetemen, mégsem tudok arról, hogy lenne honlapjuk. Én inkább a csoportos terápiában hiszek, mivel jobban elfogadhatóvá válnak az érzések, indulatok, hiszen a másik is ugyanazt érzi. Nagyon hasznosnak tartom a szülők saját szervezésű önsegítő csoportjait is, ahová meghívnak szakembereket. Szükség lenne egy helyre – telefonos segítségnyújtás, internetes fórum –, ahová segítségért fordulhatnának a szülők, például amikor cserbenhagyja a környezete, vagy másik végletként ráparancsol, hogy szedje végre össze magát. – Milyen gyakorlati tanácsot tudna adni olvasóinknak? – Elsődleges, hogy szakítsanak magukra időt, amikor egyedül vannak, és töltekezzenek (sport, vásárlás, fodrász, olvasás). Jó lenne, ha megértenék, gyermekükkel tesznek jót ezzel. Fordítsanak időt egyéb kapcsolataikra is (házastárs, rokonok, barátnők). Meg kell tanulni segítséget kérni, ez nem jön magától, utána kell járni. Túl nagy teher ahhoz, hogy egyedül oldjunk meg mindent. Az internet jó eszköz erre. Kapcsolatépítés is indulhat itt levelezés útján. Nézzenek szembe az érzéseikkel, írjanak naplót. Naponta fogalmazzák meg, mit éreznek, ha kiírják magukból, már segít. Nem szerencsés, ha homokba dugják a fejüket. Nem kell mindig erősnek lenni, hosszú távon ez sokba kerül. Sikerélményeket kell gyűjteni, meglátni az apró dolgokat, és ezt megünnepelni a gyerekkel együtt. Találjanak olyan tevékenységet, amely örömet ad. És engedjék meg maguknak a dühöt, azt, hogy képtelenek elfogadni: ez éppen velük, az ő gyermekükkel történik, és ezekért a gondolatokért ne büntessék magukat. Legyen életük a gyereken kívül is. írforrás Humanitás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


nyolc - 5 =

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..