Szorgos Kezek Háza

Aki nem illeszkedik be könnyen a világba, szerencsés, ha talál egy olyan helyet, ahol a világot igazítják hozzá. Mozgássérülteket, értelmükben akadályozottakat és halmozottan sérülteket egyenrangú partnerként kezelni, nekik méltóságot adni kevés intézmény tud. Egy ilyenben jártunk. Milyen lehetőségek állnak ma … Folytatás

Aki nem illeszkedik be könnyen a világba, szerencsés, ha talál egy olyan helyet, ahol a világot igazítják hozzá. Mozgássérülteket, értelmükben akadályozottakat és halmozottan sérülteket egyenrangú partnerként kezelni, nekik méltóságot adni kevés intézmény tud. Egy ilyenben jártunk.

Milyen lehetőségek állnak ma Magyarországon egy sérült fiatal előtt? Húsz-huszonkét éves koráig tanulhat, szakmát is szerezhet, utána viszont néma csend – munkát ugyanis (sikeres szakvizsgával a kezében is) csak elvétve talál. Emiatt egyrészt nem tud hozzájárulni az őt élete végégig eltartó családja költségeihez, ez tovább erősíti azt a gyerekstátuszt, amelybe testi vagy értelmi hátránya miatt amúgy is beleragadt. Másrészt a négy fal között, magányosan, fejlődés és inger nélkül telhetnek napjai. A nappali foglalkoztatókban ezek a fiatalok szakértő segítséggel, de önálló munkával tehetik élvezetessé, tartalommal telivé a napjaikat, miközben megélik a barátságot, a szerelmet, a valahova tartozást.

SZABADON

A tavasz épp a rosszabbik arcát mutatja, amikor megérkezünk Vácra, de a Szorgos Kezek Házában (SzoKe Ház) borús időben is ott a napsárga, a meleg narancs, a piros mindenfelé. Színes lufik és papírbalerinák lógnak a plafonról – talán még a farsangi dekoráció maradt fenn. Egy kis fán Valentin-napi egyszavas üzenetek lógnak: szeretet, ölelés, meghittség, boldogság, ajándék, kedvesség… A polcok tele az idejáró, speciális ellátást igénylő fiatalok alkotásaival, és épp a műhelyekben bent, illetve a kertben kint is folyik a munka. A gondoskodás, az odafigyelés, a megbecsülés minden sarokból visszaköszön ránk.

A Szorgos Kezek Háza – a Baptista Szeretetszolgálat által fenntartott – nappali ellátó intézmény. Bár az itt dolgozók inkább baráti társaságként gondolnak magukra: együttműködnek, partnerségi viszonyt építenek ki a hozzájuk járókkal.

– Hiszen felnőttek vagyunk mi is, és ők is – mondja a szakmai vezető, vagy ahogy ő jobban szereti: segítő, Jakusné Hajdú Dóra. A délelőtt szabadon választott, ki, mit szeretne csinálni. Alternatíva van bőven, a segítők felelőssége a motiválás, hogy legyen kedv beállni papírdobozt készíteni, festeni vagy gereblyézni, kertet rendezni. Akár hónapokig is hagynak valakit gondolkozni, hogy miben találja meg önmagát. Hisznek benne, hogy eljön a pillanat, amikor az illetőnek felcsillan a szeme, és kedve támad például felállni a színpadra, hogy ő legyen a karaoke-show új csillaga.

– Számukra és a szüleik számára is furcsa volt megszokni ezt a szabadságot, hiszen azok a helyek, amelyek eddig a gondozásukba, tanításukba besegítettek, általában nem eszerint az elv szerint működtek – teszi hozzá Csábi Szilvia, a SzoKe Ház intézményvezetője. Jelenleg öten dolgoznak a Házban, de voltak átmeneti időszakok, amikor még kevesebben vitték a hátukon az intézményt. Inkább megoldották egymás között, de szerették volna kivárni a legmegfelelőbb jelentkezőket, hogy összeálljon a csapat. Olyan intim, meghitt munkát végeznek, hogy elengedhetetlen az összhang.

– Szerintünk nem csak végzettség vagy papírfüggő az, hogy ki alkalmas az itteni munkára – árulja el Dóra. – A szakmaiságon túl elengedhetetlen, hogy a segítő elsősorban ne csupán kötelességből, hanem szívből dolgozzon.

HORDOZVA

A Szorgos Kezek Háza egy álomból született, a jelenlegi vezető, Csábi Szilvia édesanyja álmából. Szeretett volna egy olyan helyet, amely segít a fogyatékkal élők családjának. Mármint azoknak, akik családi környezetben, nem bentlakásos intézményekben élnek, de már nem tankötelesek, és munkát sem találtak. A nappali foglalkoztató azért is jó, mert amíg a fiatalok itt vannak, a szüleik dolgozhatnak, kicsit lazíthatnak, az egészséges testvérekkel lehetnek. Szilvi „megörökölve” a SzoKe Házat, a személetet megtartotta, de a hangsúly lassan a közösségteremtésre tevődött át. Jelenleg harminckét fiatal jár ide, már összeszokott a társaság. Szinte testvérek, legjobb barátok.

– Felelősséget érzünk irántuk, szeretnénk őket egyben tartani. Elfogadtatni velük, hogy lehetnek álmaik, vágyaik. Bár szűk a világuk, de azon belül is van tér, van választási lehetőség – mondja Dóra, és a műhelyek felé indulunk.

Atti egy friss művét hozza oda, és kérdezi, szerintünk szép-e. Naná, hogy az. A Down-kóros Pötyke el nem távolodna Dóra közelségéből, időnként hozzábújik, belekarol, vagy biztos, ami biztos, utánozza a gesztusait.

– Beléjük semmi rosszindulatot nem csöpögtetett az Úristen – jellemzi őket a segítő, miközben megnézzük, mi zajlik a papírműhelyben, és mit festenek az étkezőben. Az egyik adományozójuk, Heni futóversenyre készül, kilométereivel a SzoKe Ház kerti fitneszparkjának harmadik gépére gyűjt adományokat. Néhányan számára festenek egy hosszú „Hajrá, Heni!” transzparenst, hiszen ott lesznek vele a versenyen. Az egyik lány, Ági épp koponyaműtét után lábadozik, és mivel kopasz, kendőt hord, ami viszont feszélyezi. Ezért Marcsika annyi kendőt varr, hogy egyrészt Ági sok színes darabot kaphasson ajándékba, másrészt, hogy szolidaritásból mindig valaki felvehessen egyet Ágival egyszerre. így nem érzi majd cikinek. Nőnap előtt vagyunk – a fiúk között megy a pusmogás, évről évre titkos műsorral készülnek a lányoknak. De hetente tartanak karaoke-bulit is, mert annyira szeretik a srácok. Van, akinek a beszédét alig érteni, de olyan átéléssel adja elő a Szécsi Pál-dalokat, hogy belülről biztosan száz százalékosan éli, érti és érzi, amiről énekel.

A segítők az új élményekkel, ingerekkel igyekeznek folyamatosan frissen tartani és fejleszteni a fiatalokat, mert – az egyik jelmondatuk szerint – ha nem fejlődünk, visszafejlődünk. Pont ezért például minden nap sétálnak velük a városban. Ez is egy tanulási folyamat: rutint szerezni abban, hogy kell kommunikálni, viselkedni egy pékségben, egy cukrászdában. Megadni a lehetőséget, hogy megszólaljanak, ismerkedjenek. Az idejárok közül – a segítők becslése szerint – tizenketten biztosan munkaképesek lennének, de szinte elképzelhetetlen munkát találniuk. Pedig vágynának rá, és hatalmas lendületet kapnának tőle. Az itt megtapasztalt szabadság is a rejtett képességeiket hozta felszínre, és sokat változtatott a szüleikkel való kapcsolatukon.

VÁLTOZVA

Már az ajtó felé tartunk, amikor az egyik downos lány utánunk szalad, hogy gyorsan Dóra kezébe nyomhassa az ajándékot, amit hozott neki. Egy süti morzsáit gondosan becsomagolva…

„Fogd a kezem, ha érzed, hogy távolodok” – szól hangosan a rádió a kertben, Krisztián a dallamra gereblyézik, tolja a talicskát. Mivel Csábi Szilviáék tudták, hogy le kell kötni azokat is, akik nem szeretnének minden nap kártyázni, a színjátszó körben szerepelni, vagy egy újabb kézművestechnikát kipróbálni, gondoltak egy nagyot. Itt ez a hatezer négyzetméteres terület, tegyék rendbe a kertet! Kaptak segítségül egy közmunkást, Ferit, akinek a sérültekhez való hozzáállása száznyolcvan fokos fordulatot vett a közös munka során, és Jakus István, a Ház egyetlen férfi munkatársának vezényletével óriási változást vittek véghez. Láttam, hogy Szilvi irodájában is parkol egy roller – nem véletlenül. A tavalyi év eredménye, hogy a kockás papíron kitalált és megtervezett rollerpálya – amin épp Dani hajt – megépült a Ház mellett. Istvánék egész évben ezen dolgoztak a fiúkkal, csak a betonozáshoz kaptak szaksegítséget.

– Ecetfák, egyméteres gaz és sitt volt mindenfelé. Ásóval, kapával és a két kezünkkel dolgoztuk meg a földet… – meséli István festékpöttyös pulóverben a pálya mellett.

– Korábban, ha lementünk rollerezni a Duna-partra, nehéz és veszélyes volt kerülgetni a járókelőket, a fiatalok nem tudtak önfeledten száguldani, úgy pedig nem volt élmény a mozgás – emlékszik vissza Dóra. – István egyszer csak azt mondta: miért nem csinálunk ide egy pályát? Ahova meghívhatjuk más intézetek fiataljait is játszani, rendhagyó tornaórát tartani. Egy csoda, hogy sikerült! Nyolchavi munkát tettünk bele, szülői adományokat, és a végén már csak a beton hiányzott, amire egyszerűen nem volt pénzünk. Arra gondoltam, írok egy e-mailt a Duna-Dráva Cement Kft.-nek. Ha mást nem, legalább kívánjanak további sok sikert. Ezt megtették, de szerencsére ennél tovább is mentek: megkaptuk tőlük ajándékba a betont, és egy hónap múlva elkészült a pálya.

Most épp látványkonyhát, kerti sütögetőt és kemencét építenek olyan lelkesen, hogy délben úgy kell betolni a srácokat ebédelni, nem nagyon bírják abbahagyni a munkát. Érzik, hiszik, hogy hasznos, amit csinálnak, és ez méltóságot, büszkeséget ad nekik. Aki ügyesebb, segít a másiknak, de – a segítőktől eltanulva – úgy, hogy az a gyengébbnek soha ne legyen megalázó.

ÁLMODVA

További víziók is vannak: ahogy befele sétálunk, István mutatja, a „boldogságkert” mellett hol képzelték el a focipályát, a meditációs tavacskát, merre lennének az alpakák (remek terápiás állatok), hol nőhetnének ki a földből akár azok a házacskák is, amelyekben a fiatalok lakhatnának.

Amikor bemegyünk a kertből, ebédhez terítenek. Van, akiért már ebéd után jönnek, de a délután a pihenésé és az egyéni segítő beszélgetéseké. Ezeken is tanulják az egyenrangúságot, megtapasztalják, hogy fontos, amit gondolnak, van, aki meghallgatja őket.

Dóra azt meséli, nem ritka, hogy egy egész nap fáradtsága után úgy érzi: ennyi volt. Másnap reggel mégis úgy jön, mintha egy hosszabb szabadság után várná, vágyná a munkát. Szilvivel egyetértenek abban, hogy ide több kell, mint amire az ember csak a saját erejéből képes. Ide Isten segítsége kell, másképp nem tudnák ezt a kis világot napról napra újraálmodni.

(Szigeti Hajni, NŐK LAPJA • 2019/14 • ÁPRILIS 3.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


9 + hét =

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..