„Van akadálymentes mosdónk a másodikon! Lift? Az nincs.”

Beküldve ide: Mozgássérült | 0

A fogyatékkal élő emberek (akiknek December 3.-án volt a világnapjuk) természetesen nem különböznek másoktól: ugyanúgy tanulni, dolgozni, közlekedni, párt találni szeretnének, mint bárki, csak egy kis segítségre van szükségük. Minimum annyi, hogy ne gördítsünk eléjük pluszakadályokat.

Rengeteg olyan angol mese van, amiben szerepel mozgássérült gyerek, a Postás Pattől kezdve a Sam, a tűzoltóig. Ez azért fontos, mert a gyerekeknek az lesz a természetes, hogy aki kerekesszékkel közlekedik, az ugyanúgy részt vesz a közösség életében, mint a többiek, így jó eséllyel lesz teljes, önálló élete. Magyarországon még messze vagyunk ettől a nyitott hozzáállástól, de azért vannak előremutató kezdeményezések. Saját maguk kutatnak Nemrég született egy tanulmány arról, mi kell ahhoz, hogy egy mozgássérült ember önállóan élhessen, de nem egy tankönyvszagú, életidegen statisztikára kell gondolni, hanem úgynevezett részvételi akciókutatásra, ahol érintett, mozgássérült emberek voltak a kutatók, akik saját kérdéseiket, saját problémáikat hozták. A projektet Udvarhelyi Tessza, a Közélet Iskolája munkatársa és Kovács Vera szociálpolitikus koordinálta. Szerintük a kutatáshoz nem kell glóriától övezett egyetemi docensnek lenni, mert mindenkinek jár a lehetőség, hogy elmondhassa, mit gondol a világról.   „A kutatást csoportban végeztük, ahol a folyamat pont olyan fontos, mint az eredmény – hangsúlyozza Udvarhelyi Tessza. – Célunk, hogy a közös munka hasznos legyen a kutatást végző közösségnek. Hogy tudatosabbak, kritikusabbak legyenek a világgal.” Mi kell ahhoz, hogy egy mozgássérült ember önálló lehessen? 1. akadálymentes közlekedés 2. akadálymentes épített környezet 3. hozzáférés az oktatáshoz 4. hozzáférés a munkaerőpiachoz 5. anyagi biztonság 6. támogató szolgáltatások 7. lakhatás és lakáspolitika 8. megfelelő egészségügyi ellátás Iskola, munkahely és lakás ördögi köre Ma Magyarországon sokaknak okoz gondot a lakhatás, mert kevés a szociális bérlakás, nincs kiépített támogatási rendszer, vagyis a mozgássérülteknek is piaci alapon kell megoldaniuk ezt, csakhogy nekik ez sokkal nehezebb. A lakáspolitikában pedig nincsenek külön lehetőségeik. A lakhatáshoz pénz is kell. Méghozzá sok pénz. Merthogy egy mozgássérültnek segédeszközökre, otthoni segítőre is szüksége lehet, amihez magasabb jövedelem kellene, mint egy átlagembernek. Ehhez viszont tanulni kell, csakhogy sokan nem találnak olyan intézményt, ahova kerekesszékkel be tudnak jutni. Ha mégis, akkor ott a kihívás: akad-e olyan munkahely, ahová felvennék az illetőt, és még be is tudna járni? Magyarországon mélyen az uniós átlag alatt van a fogyatékos emberek foglalkoztatottsága annak ellenére, hogy rengeteg uniós forrás szolgálná ezt a célt. Csakhogy nem elég elindítani egy projektet, a fenntarthatóságra is áldozni kéne Az érintettek szerint az ápolási díj emelése remek kezdeményezés, de az elsősorban a családi kasszához tesz hozzá, a mozgássérült emberek önállóságához nem feltétlenül. Úgyhogy sokan mégiscsak „beleragadnak” az intézményi létbe. „Tök jó, hogy megszűnik a mozgássérültek nagyintézeti elhelyezése, csak éppen maguk a mozgássérültek maradtak ki a megbeszélésből. Egy klasszikus intézményen belül is meg lehetne tartani az ott élők személyiségi jogait, például az ápolónak nem kéne berontani az ajtón, vagy hajnali ötkor fölzargatni és lefürdetni a delikvenst, de jelen pillanatban ugyanezeket látom megvalósulni az önálló kis házakban is. Miért kell nekem négykor ágyba kerülnöm azért, mert a segítők addig dolgoznak?” – kérdi a kutatócsoport egyik tagja, Balázs Péter. „Nekünk nem célunk, hogy konkrét szakpolitikai megoldásokat dolgozzunk ki, csak fel szeretnénk hívni a figyelmet a problémákra, mielőtt döntés születik.” Bicikliről kerekesszékbe Hruskó Erikának, a projekt egyik kutatójának kétéves kora óta van gyermekkori sokízületi gyulladása. Gyerekként még járt, hegyet mászott, biciklizett, de ma már főként elektromos kerekesszékkel közlekedik, csak segítséggel tud néhány lépést megtenni. „Mindig sok barátom volt, akik segítettek. Általánosban az osztálytársak vitték a táskám, osztálykiránduláson, ha elfáradtam, a srácok »gólya viszi a fiával« cipeltek.  A szüleim nem láncoltak magukhoz, elengedtek diszkóba, később albérletbe. Gimnáziumban viszont magányos voltam, nem segített senki, a matek-fizika szakos osztályfőnököm, aki csak azt vette emberszámba, aki penge volt reálból, megkérdezte a szüleimtől, minek járatnak gimibe, meg miért nem vagyok magántanuló.” Erika egy ideig miskolci magánegyetemre járt business school szakra, tanult videóműsor-szerkesztést, de dolgozott rajzfilmeket számítógéppel kifestő cégnél is. Párját, Tivadart, aki beteghordó volt az ORFI kórházban, tízéves kora óta ismeri, tizenhat volt, amikor összejöttek.  „Miskolcon együtt laktunk, akkor már az evés, öltözködés se ment, de Tivadar egész nap segített. Később szétmentünk, én újból férjhez mentem, ezúttal Péterhez, a látássérült masszőrhöz, de tőle is elváltam. Tivadarral nyolc hónapja találtunk megint egymásra; nagy öröm és óriási segítség a mindennapok szervezésében, de most már tudom, hogy a másik fél egész napos készenléte megterheli a kapcsolatot, ezért a munkahelyemen, ahol foglalkozás-egészségügyi ügyintézőként dolgozom, segítő jön hozzám. Mindennap van valami program: szeretek barátnőzni, színházba járni. Kedvencem a Madách, a Vígszínház és a József Attila, mindegyik könnyen elérhető kerekesszékkel is.” Ez nem igazi akadálymentesség Az akadálymentességről még az érintetteknek is az alacsony padlós busz vagy a közintézmények előtti, felvonó nélküli lépcsőhegy jut eszükbe, pedig ez összetett probléma. Vannak például akadálymentes vasúti kocsik, peronok, mozgáskorlátozott vécék, de nem feltétlenül ugyanazon az állomáson… „Arra megy el az életem, hogy az önálló életet megszervezzem” – mondja Hruskó Erika. „Kicsit olyan, mintha 24 órás diszpécserszolgálatot működtetnék.” „A munkahelyemnél lévő boltba például a raktáron keresztül tudok csak bemenni; ha szerencsém van, kint cigizik az eladó, és segít, ha nem, a vásárlóknak szólok, hogy küldjenek ki valakit. Az utazás sem egyszerű: a vonatig eljutni is nehéz, mert sok helyen nincs rámpa, a járdapadkák magasak. A legjobb a Kelenföldi pályaudvarról indulni, mert minden sínhez van lift. A négyes-hatos villamos felújítása óta felszállásnál csak egy ajtót lehet használni a korábbi kettő helyett, mert messze van és magas a peron, az 1-es villamos utastere pedig túl szűk. Közlekedés szempontjából Miskolc az egyik szívem csücske, mert akkora a villamos, hogy táncolni lehet benne, öt kerekesszékes is befér egyszerre, minden megállóban minden ajtónál fel tudok szállni, és az erdei lillafüredi kisvasút is akadálymentes. Imádom a Balatont is, de sajnos a fürdés nem mindig megy. Egyszer Fonyódligeten direkt vízbeemelővel felszerelt szállodába mentünk, ami jó esetben egy műanyag szék, de itt egy tartás nélküli, halászhálószerű valamibe kellett volna beleülnöm, ami nem igazán ment, ezért azon a nyáron a kislábujjam sem érte a vizet. A teraszról azért szép volt a kilátás.” A tanulmány egyik fő tanulsága, hogy a fejlesztéseket fontos  összehangolni, mert ha megáll az akadálymentes vasúti kocsi a magas peronnál, azt ugyanúgy nem tudja használni az utas, mint ha vaslépcsős vagonban utazott volna. De van olyan beruházás is, ahol elkészült az akadálymentes mosdó a második emeleten, csak elfelejtettek liftet építeni hozzá… A MÁV-nál előírás, hogy ötven kilométerenként legyen akadálymentes főállomás, de ez mégsem valósul meg. Sokszor a felújított pályaudvar akadálymentes, van rajta rámpa, mosdó, még tán a peronra is kijut a mozgássérült, viszont nem tud bemenni a pályaudvarra, mert az infrastruktúra, a járdák, az utak nem alkalmasak rá; az már közterület, az önkormányzatnak kéne rendbe tenni. Hétvégente a fővárosban csak alacsony padlós buszok járnak, hétköznap ez nyolcvan százalékban valósul meg, de az ország nem csak Budapestből áll. „Amíg mi itt panaszkodunk, hogy nincs akadálymentes feljáró a járdára, addig vidéken járda sincs – mondja Péter –, még a kocsma és a templom sem akadálymentes.” Pedig a mozgássérülteknek ki kell menniük az utcára, mert minél többet találkozunk velük, annál komfortosabban érezzük magunkat közöttük, könnyebben elfogadjuk őket, azonosulunk a nehézségeikkel. Legyünk alattvalókból állampolgárok! Udvarhelyi Tessza kiemeli, a Közélet Iskolájának célja, hogy az érintettek kiálljanak önmagukért, hogy „alattvalókból” állampolgárrá váljanak, lehetőleg közösségben. „Úgy gondolok a részvételi akciókutatásra, mint az önfelszabadítás egy eszközére. Ne magunkat hibáztassuk, hogy hátrányos helyzetben vagyunk, hanem nézzük meg, hogy mi okozza bizonyos csoportok nehéz körülményeit. Nem az egyént akarjuk »megjavítani«, hanem olyan társadalmat próbálunk kialakítani, amelyben mindenki jóléte fontos.” Döntéshozói szinten milyen változtatásokra lenne szükség a tanulmány szerint? 1. Kötelezővé kellene tenni az önkormányzatoknak, hogy nyilvántartsák akadálymentes lakásaikat, mert a felmérésből kiderült, hogy a legtöbb esetben fogalmuk sincs, hány ilyen van. 2. A támogatott lakhatást elérhetővé kellene tenni minden olyan fogyatékos embernek, aki nem intézményben lakik. 3. A lakás-akadálymentesítési támogatás reformjára lenne szükség; sokan azért nem veszik igénybe, mert már korábban igényelték, és nem tudják az új lakóhelyüket is akadálymentesíteni, ráadásul a tengernyi beadandó papír sem könnyíti meg a helyzetet. 4. Jogszabályi szinten kellene átgondolni az építési törvényeket. Most sok a „gumiszabály”, amit mindenki kedve szerint értelmezhet. 5. Egységes fogalmakat kellene bevezetni, és meghatározni, hogy az épített környezetnél hogyan valósuljon meg az akadálymentesítés. Jó volna egy ellenőrző szerv, amely nyomon követi a szabályok betartását. 6. Az nem kérdés, hogy a közintézményeket akadálymentesíteni kell; a mindenki számára hozzáférhető létesítmények tervezése hátrányt senkinek nem jelent, ellenben sokkal drágább az utólagos akadálymentesítés. 7. Több, szélesebb körben és egész nap elérhető segítő szolgáltatásra van szükség (például támogatószolgálati rendszer, jelzőrendszeres házi segítségnyújtás, szállítószolgálat), és ezek legyenek megfizethetők. 8. Szükség van egy olyan szervező és támogató rendszerre, amely a mozgássérült és fogyatékos embereket segítő családtagokat, önkénteseket fogja össze.

 

Forrás:Nlcafé

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


4 + = tizenhárom

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..